Jótanácsok katolikus könnyűzenét játszó zenekaroknak

Körtáncban éneklik

2018\04\27 DavidSimon

Basszusgitár a templomban

Bemutatkozás

Simon Dávid vagyok, szoftvertesztelőként dolgozom, emellett OKJ-s képzésen hangmesternek tanulok. Zenei pályámat hegedűn kezdtem, zeneiskolában és konzervatóriumban tanultam, majd autodidakta módon kezdtem basszusgitározni. 10 éve vagyok a győri Szentlélek Ifjúsági Zenekar basszusgitárosa, emellett nagyjából 5 éve erősítem a Boanergész zenekar sorait szintén ezen a poszton. Mellékvágányként több nem keresztény együttesben is kisegítettem (metál, jazzes-funkys népdalfeldolgozások, rockos bulinótákat játszó együttes...). Ezekből a tapasztalatokból kiindulva szeretnék pár szempontot adni, személyes példákat hozni, amelyek alapján el lehet gondolkodni a basszusgitár szerepéről a keresztény könnyűzenében.

bass-templom.jpg

Basszusgitár a zenei környezetben

A basszusgitár ritmus- és dallamhangszer is egyben, ezt minden helyzetben érdemes szem előtt tartani. Ugyanannyira fontos, hogy a ritmusszekció többi tagjával teljes összhangban dolgozzon, mint hogy a megfelelő hangokat játszva megadja a harmónia alapját. A tetejébe még önmagában is ízléses legyen a "szólam", amit játszik. Ez adja a basszusgitározás komplexitását és szépségét számomra.

Jómagam onnan indultam, hogy először csak az alaphangokat játszottam le mindegyik akkordhoz, ahogy jöttek a kottában. Idővel és sok gyakorlással, tanulással alakult ki az érzék, hogy hova, milyen átkötés, ritmus stb. alkalmazható. Ebben nagy segítség, ha közösen gyakoroltok a dobos / cajonos kollégával. Érdemes közösen kidolgozni a daloknak a groove-ját, azaz alaplüktetését. Bevallom, sok esetben még mindig “ösztönből” jön egy-egy dolog a zenélés során, de ezeket szépen lassan igyekszem átalakítani tudatosan játszott elemekké.

Az, hogy mit játszom, rengeteg mindentől függ. Függ például az együttes felállásától. A klasszikus rockzenekari felállás esetén a fő figyelmem a lábdobon van és azon, hogy milyen lemeneteket játszik a dobos, általában csak akkor játszom, amikor ő is van. Ehhez hasonlóan a Boanergész féle akusztikus felállásokban elsősorban a cajonhoz igazodom.

Egész más a helyzet azonban, ha különleges alkalmakkor vonószenekarral egészülünk ki. Ekkor megjelenik a mély tartományban rajtam kívül a cselló és a bőgő is, és sokkal körültekintőbbnek kell lennem, hogy milyen átmenő hangokat engedhetek meg magamnak. Olyan dalokban, ahol a nagyzenekar meghatározó szerepet játszik a hangzásban, vagy nagyon keveset játszom, vagy a nagybőgőhöz nagyon hasonló szólamot igyekszem játszani. Azokban a dalokban, ahol a vonósok csak szőnyeg, vagy díszítő szerepet látnak el, de a groove-nak (alapritmus) jobban érvényesülnie kell, bátrabban merek másfelé mozogni, a mélyvonósoktól függetlenül is.

Élő zenélésnél bejön a képbe még az adott szituációban érkező ihletek kezelése és reagálás a zenei környezetre. Nem szeretem kizárni az improvizációt a játékomból, viszont szeretem nagyon keretek közé szorítani, hogy csökkentsem a hibalehetőségek, rossz hangok számát. Ezt a korlátozást úgy lehet a legjobban elképzelni, hogy egy folyamatos szűrőt igyekszek működtetni, amivel egyrészt figyelem, hogy mi történik a zenében körülöttem, másrészt kívülről próbálom értékelni, hogy hogyan illeszkedik ebbe az egészbe az én játékom, harmadrészt pedig a belülről jövő ihleteket előre elképzelem, osztályozom és a megfelelőket építem bele a játékomba. Ezt a koncentrált állapotot sajnos nem sikerül folyamatosan fenntartanom, nagyon sok gyakorlás kell hozzá, viszont mindegyik dalhoz van egy nagyjából "bejáratott" szólamom (itt jön jól ha sokat gyakorol az ember az ütős kollégával), ami egy jó alapot ad, amitől el tudok térni az egyes szituációk és ihletek függvényében.

Hogyan fejlesztem a basszusgitártudásom? Sokféle zenét hallgatok, a keresztény zenéken kívül mindenféle más stílust is, figyelem, mit csinál a basszus, így fejlesztem a hallásomat, és a technikai repertoáromat is. A hallott és látott dolgoknak utánajárok, hogyan érdemes nekiállni egy új technika kigyakorlásának (akár YouTube-on vagy különböző online oktató platformokon is utánakeresek). Sok esetben minimálisan vagy egyáltalán nem használom a legújabb tanult technikáimat, viszont a tudat, hogy megvannak az eszköztáramban, sokkal magabiztosabbá tesz az egyszerűbb dolgokban is.

"Jól tudok gitározni, akkor a basszus is simán fog menni!" Ez egy elég nagy tévhit, és nagy buktatókat hordoz magában. Igaz, hogy a gitártudás sok mindenben segítség tud lenni a basszusgitár-tanulásnál (ismerős felépítés, hasonló fogólap, hasonló tájékozódás), viszont ami a játéktechnikát és zenei gondolkodást illeti, óriási különbségek vannak a két hangszer között. Ezzel nem szeretném egy vállalkozó szellemű gitáros kedvét sem elvenni attól, hogy megtanuljon basszusgitározni, de érdemes kicsit átállítani az agyunkat a gitáros üzemmódról. Néhány hasznos tanács található az alábbi videóban:


Basszusgitár tónusa

A legtöbb templomtér könnyűzenei együttes megszólalásának szempontjából kihívást jelentő terület. Különösen, ha a basszusgitár tartományát nézzük. Egy nagyobb utózengésű templomban egészen kaotikusan tud szólni, ha nincsen jól beállítva az erősítő és maga a hangszer hangszíne. Nem szeretnék itt most nagyon belemenni az akusztika rejtelmeibe, de a mélyfrekvenciás hangok általában egyenletesen sugároznak minden irányba, ezért nem kell agyonnyomni hangerővel a templomteret, mert csak a búgás fog hallatszani a templom távolabbi részeiben. A másik gyakori dolog, amit látni szoktam, hogy az erősítőn le van tekerve a középtartomány potmétere. Ezt azért tartom szerencsétlen megoldásnak, mert a meghatározó alap- és felhangjai pont ebben a tartományban találhatóak a hangszernek, így elvesztjük a hang karakterét és definícióját.

Magáról a zenekar templomi hangosításáról és a különböző megoldások előnyeiről és hátrányairól egy külön írást tervezek a jövőben.

Összefoglalás

Két általánosabb gondolatot hagynék a bejegyzésem végére:

Mindig igyekszem kritikusan és konstruktívan állni a zenéléshez és a vele kapcsolatban megjelenő problémákhoz, ezzel a felfogással általában minőségi és jó megoldásokat találok.

A zene számomra ugyanolyan tanulást igénylő nyelv, mint bármely másik beszélt nyelv, sok időt és gyakorlást kell beletenni, hogy folyékonyan beszélje az ember. Egy-egy hangszeren való tanulás más és más dialektusát mutatja meg ennek a nyelvnek.

2018\03\16 marczellm

A gitáros mise előzményei - A karizmatikus megújulás

"Áldjad, én lelkem, az Urat! Válogatás a katolikus karizmatikus megújulás dalaiból." - áll a közismert "Sárga könyv" borítóján. A gitáros misék gyökereit kutatva sokszor futottam bele, hogy a történetek így kezdődtek: "Tudod, volt ez a karizmatikus megújulás..." ...tudom? Mostanában jöttem rá, hogy nem, nem tudom. De hasznosnak tartom, hogy amikor Istent szolgáljuk, azt ne "a levegőbe" tegyük, hanem ismerjük azokat, akik előttünk jártak, és tudjuk, hogy honnan kaptuk a szolgálatot. Szóval kicsit utánanéztem, és így született az alábbi írás, hogy (nagyon dióhéjban!) bemutassam azokat az eseményeket, amelyeknek köszönhetően ma gitáros miséken zenélhetünk. Nem vagyok azonban egyháztörténész vagy bármilyen szempontból szakértője a témának, így a hiányosságokat ne kérjétek rajtam számon. (De szólni szóljatok!)

Az Azusa utcai ébredés

Számunkra talán szokatlan módon az Egyesült Államokban nem kell egyházhoz tartozni ahhoz, hogy az ember lelkész legyen vagy prédikátor. Charles Fox Parham egy ilyen független tanító volt, aki 1900-ban a kansasi Topekában alapította meg a Bethel Bibliai Főiskolát. Azt tanította (bár addig ezzel személyesen nem találkozott), hogy a Biblia alapján a Krisztus-követőknek a Szentlélekkel kell megkeresztelkedniük, és ennek a jele, bizonyítéka a nyelveken szólás kellene legyen. 1901-ben ő és tanítványai ezért az ajándékért imádkoztak, és néhány nap böjtölés és virrasztás után meg is kapták. Parham hamarosan bezárta az iskolát és hosszú tanítókörútra indult az államokban.

1906-ben William Seymour fekete lelkészt, Parham egyik tanítványát meghívták Los Angelesbe prédikálni. Az érdeklődők az egyik hívő házában gyűltek össze, ahol addig imádkoztak és böjtöltek, amíg a gyülekezetből egyre többen megkapták a nyelveken szólás vagy a prófétálás adományát. A házban néhány nap alatt rengetegen gyűltek össze, akik nyelveken szóltak, énekeltek, kiabáltak. Végül a ház is összedőlt.

AFM on azusa street.jpgAz Azusa utcai ház

Ekkor bérelték ki az Azusa utcai épületet, ami templomnak épült, de volt már raktár, fatelep, sírkőbolt, fogadó és istálló is. Ide nagy nehezen 1500 ember is befért, és jöttek férfiak, nők, gyerekek, feketék, fehérek, spanyolok, latinók, ázsiaiak, szegények és gazdagok egyaránt. Egész nap istentiszteleteket tartottak. A beszámolók hamarosan arról szóltak, hogy a vakok látnak, a betegek meggyógyulnak, és a résztvevők mindenféle földi és égi nyelveken szólalnak meg csodás módon.

Az év végére a közösség vezetői szétszéledtek és az Államok-szerte új gyülekezeteket alapítottak. Ezeket az eseményeket tartják a pünkösdista egyház vagy pünkösdi-karizmatikus mozgalom kezdeteinek. Tanítása központjában tehát az áll, hogy az apostolok korához hasonlóan a mai kereszténységnek is imádkoznia kell a Lélek ajándékaiért, mint a nyelveken szólás vagy a csodás gyógyulások. A híveknek személyesen találkozniuk kell a Lélekkel, és az Egyháznak használnia kell a karizmákat az evangelizálásban. (Márk 16,17-18: "Azokat pedig, akik hisznek, ezek a jelek követik: az én nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken szólnak, kígyókat vesznek kezükbe, és ha valami halálosat isznak, nem árt nekik, ha pedig betegekre teszik a kezüket, azok meggyógyulnak.")

Új Pünkösd

1962-ben XXIII. János pápa a II. Vatikáni Zsinatot nyitó imájában így könyörgött: "Újítsd meg csodáidat napjainkban, mintegy új Pünkösd által!" H. Vinson Synan pünkösdista író egyik könyvében megjegyzi: ezt a gondolatot a zsinati atyák olyan komolyan vették, hogy gyakorlatilag a katolikus karizmatikus megújulás teológiai alapjait már azelőtt lefektették, hogy az megkezdődött volna. A történelemben ritka módon a teológusok ezúttal megelőzték a prófétákat.

Az 1963-64-es tanévben az Indiana állambeli Notre Dame katolikus egyetemre megérkezett a Cursillo mozgalom. (A Cursillót 1944-ben Spanyolországban alapították. Egy hosszú hétvégés program, ami - Székely János püspök szavaival - "az élet zarándoklatára készít fel, megpróbál hiteles kereszténnyé és apostollá tenni." A hétvégét heti találkozók követik.) Itt és ekkoriban dolgozták ki a fiatalok számára a Cursillo mintájára az Antióchia mozgalmat is, és itt és ekkor vert gyökeret a szintén spanyol eredetű Házas Hétvége az Államokban. Ezek a programok az egyetemen már meglévő, élénk lelki életbe kapcsolódtak be: a diákok egy kis, lelkes csoportja rendszeresen szervezett imatalálkozókat, bibliaórákat, diákmiséket, agapékat, zsolozsmákat.

A Notre Dame-i Cursillósok a pünkösdi egyházakban történő csodákról David Wilkerson és John Sherrill könyveiből értesültek. 1966 nyarán a Cursillo országos kongresszusán találkoztak a pittsburghi Duquesne egyetem két tanárával, és megosztották velük ezeket a híreket és könyveket. Ezek már egy ideje böjtöltek és imádkoztak a Lélekhez, s ettől fogva küldetésüknek tekintették, hogy személyesen is beteljenek vele. Elkezdtek kutatni, és találtak is valakit a helyi episzkopális gyülekezetben (anglikán egyház amerikai megfelelője), aki már megkeresztelkedett a Lélekkel. Ez a hölgy elhívta őket a Chapel Hill nevű pici, felekezetközi karizmatikus imacsoportba, ahol hamarosan ők is megkapták a Lelket és adományait.

A Bárka és Galamb lelkigyakorlatos ház

A két professzor ezután részt vett egy lelkigyakorlat szervezésében a Duquesne diákjai számára. Megkérték a Chapel Hillieket és a Notre Dame-iakat, hogy imádkozzanak a hétvége sikeréért. Szombat este a lelki programokat egy szülinapozás szakította meg, de a buli közben a diákokat a Lélek egymás után az emeleti kápolnába szólította, ahol csodálatos pünkösdi istenélményekben volt részük. "Valóban születésnapi buli volt aznap, Isten az emeleti terembe szervezte a Katolikus Karizmatikus Megújulás születését!" - írja egy résztvevő.

Az örömhírt hazavitték az egyetemre. Onnan aztán visszajutott a Notre Dame-ra, onnan a Michigani Egyetemre és így tovább - és a hírrel együtt ezek is megkapták a Lelket. A megújulás innen terjedt ki az egész világra, és szülte meg az olyan, hazánkban is ismert karizmatikus mozgalmakat, mint a Chemin Neuf vagy az Emmanuel.

... de ettől még miért kéne összevissza gitározni? (Folytatása következik.)

Források

2018\03\04 marczellm

Ne játszd túl!

Ezúttal egy videót szeretnék megosztani veletek. A videóban Don Moen amerikai énekes, dalszerző és zenekara demonstrálják, hogy ahhoz, hogy a keresztény zene valóban Istenre irányítsa a jelenlevők szívét, az egyes zenészek nem vonhatják magukra a figyelmet virtuóz futamokkal, ötletes figurákkal, fillezgetéssel. A templom nem az önmegvalósítás helye. Egészen meglepő, hogy mennyire kevés hangot kell játszania egy zenésznek ahhoz, hogy a teljes képbe ne zavarjon bele.

A videó elég nagy hullámokat vetett, még nem vallásos zenész ismerőseimtől is visszahallottam a hírét. Magyar felirattal is megtekinthető!

2018\02\02 marczellm

Ütőhangszerek a templomban I.

Az ütőhangszerek (“perkák”, az angol percussion szóból) a zenekar megszólalását egészen új szintre emelhetik, de ezekkel lehet a legkönnyebben tönkretenni is azt. Az alábbiakban az ezekről összegyűlt gondolataimat szeretném megosztani.

cajon.JPG

A legfontosabb tanácsom, amit szeretnék hangsúlyozni: senki ne higgye azt, hogy tud ütőhangszereken játszani! Valóban úgy tűnhet, hogy ehhez nem kell képzettség, hiszen a hangszer kézbevétele után már néhány perccel egészen zeneszerű hangokat sikerülhet csiholni belőle. Sajnos azonban nagyon könnyű ezeket pont olyan pontatlanul megszólaltatni, hogy az ne hozzáadjon a zenéhez, hanem az egészet tönkrevágja. Ráadásul, míg a gitár, zongora, fuvola, hegedű ritmikai pontatlanságait a templomok akusztikája jótékonyan elmossa, addig az ütők hangja élesen áthatol a hangzáson.

Eddigi tapasztalataim szerint az ütőhangszerek háromféle szerepben, felállásban jelennek meg a templomi zenében.

Effekt

Az első esetben a zene ritmikai alapját még a gitárok szolgáltatják, és az ütőhangszerek csak effektként, színesítő elemként jelennek meg. Ide tartoznak a különféle shakerek, shaker tojások, triangulum, csörgődob (tamburin), tikfa (claves) stb. Már ezekkel sokféle hangulatot lehet teremteni, de pont elég éles a hangjuk ahhoz, hogy ha rossz helyen szólalnak meg, az nagyon feltűnő legyen. Már itt szükség lehet ütőhangszeres tanár segítségére.

Apró, de fontos megjegyzés: a könnyűzenében az ütőhangszeres hangsúlyok a négy negyedből a 2-n és a 4-en vannak! 1-re és 3-ra ütni, az legyen mondjuk tilos.

Cajón

Egészen más helyzetet teremt a cajón (ejtsd: kahon) megjelenése. Ez már nem effekthangszer, hanem egyből átveszi a gitároktól a zene ritmikai és dinamikai megalapozásának, vezetésének a feladatát. Ez óriási felelősséggel, és sok következménnyel jár.

Ha valaki ügyesen játszott az effekthangszereken, az még egyáltalán nem biztos, hogy a cajónos feladatát is ugyanolyan jól el tudja látni. Az ütősökön belül ez egy teljesen másik szerep, és másfajta gondolkodást igényel. A cajónt több helyen lehet megütni, és a megszólaló hangok betöltik a dobszerelésben szereplő lábdob és pergő szerepét. Így a cajónjátékosnak is leginkább a dobos fejével kell gondolkodni, azaz kell, hogy legyen valamennyi ismerete a groove-okról és fillekről. Én azért merek cajónhoz ülni, mert kiskoromban tanultam dobolni egy pár évig. De így is sokszor kevésnek érzem a tudásomat.

Ezen túl a gitárosoknak is máshogyan kell gondolniuk a cajónra, mint az effekthangszerekre. A gitáros zenekarvezető megadhatja a tempót, kezdheti egyedül a dalt, de a cajón belépésétől az ütős feladata, hogy sziklaszilárdan tartsa a tempót, és a gitárosok igazodnak hozzá. A basszusgitárosnak pedig gyakorlatilag úgy kell együtt dolgoznia az ütőssel, mintha egy ember játszana; nem választhat akármilyen ritmust a basszusgitáron, csak olyat, ami a dobalappal szorosan összeillik. Csak ennek a két hangszernek az együttjátékáról több órányi kurzust tartottak a zenei táborokban, ahol megfordultam.

Egy pici megjegyzés a hangosításról: a Margit körúton sokáig a gitárt hangosítottuk a templom hangrendszerén, de a cajónt nem. Ez azt eredményezte, hogy a templomban hátrébb állók jóval később hallották a cajón akusztikusan terjedő hangját, mint a gitárt a hangszóróból, tehát úgy hallatszott, mintha a cajón végig iszonyú késésben lenne. Ezért vettünk egy lábdobmikrofont és most már a cajón is ki van hangosítva.

Dobszerelés

Még nem volt alkalmam olyan keresztény zenekarban játszani, ahol volt dobszerelés, csak hallgatóként találkoztam ilyennel.

Az első számú tanácsom az, hogy ne. Két okból is. Egyrészt a templomok legnagyobb részének az akusztikája (jó néhány másodperc utózengési idő) teljesen alkalmatlan arra, hogy a dob zenének szóljon benne. Inkább értelmezhetetlen, összemosódó csörömpölés lesz az eredmény. Másrészt a dobszerelésen a legkönnyebb azt hinni, hogy tudok játszani rajta, miközben épp ízlés és dinamika nélküli pontatlan csapkodással szétverem az egész zenét.

Az első problémára megoldást nyújthat az elektromos dob. Ezt a profi dobosok általában utálják, szerintem teljes joggal, mert a zenei kifejezőképessége sokkal kisebb. De valóban megvan az az előnye, hogy le lehet halkítani. Ez azonban nem menti fel a dobost az alól, hogy elmenjen egy jó tanárhoz és megtanuljon dobolni!

Az elektromos dob teszi lehetővé a másik végletet, amivel nemrég találkoztam. A dobos a lehalkított elektromos dobon is olyan óvatosan és halkan játszott, mintha ott sem lett volna! Teljesen el lehetett volna hagyni a zenekarból.

Pedig a dobszerelésnek is az a szerepe, mint a cajónnak, sőt még jobban az: a zene egész lüktetését a dobos határozza meg, és a dinamikát is vezetni tudja.

A dobszerelésről azonban, ha minden jól megy, hamarosan egy másik nézőpontot is megismerhettek itt a blogon!

süti beállítások módosítása