Az ütőhangszerek (“perkák”, az angol percussion szóból) a zenekar megszólalását egészen új szintre emelhetik, de ezekkel lehet a legkönnyebben tönkretenni is azt. Az alábbiakban az ezekről összegyűlt gondolataimat szeretném megosztani.

A legfontosabb tanácsom, amit szeretnék hangsúlyozni: senki ne higgye azt, hogy tud ütőhangszereken játszani! Valóban úgy tűnhet, hogy ehhez nem kell képzettség, hiszen a hangszer kézbevétele után már néhány perccel egészen zeneszerű hangokat sikerülhet csiholni belőle. Sajnos azonban nagyon könnyű ezeket pont olyan pontatlanul megszólaltatni, hogy az ne hozzáadjon a zenéhez, hanem az egészet tönkrevágja. Ráadásul, míg a gitár, zongora, fuvola, hegedű ritmikai pontatlanságait a templomok akusztikája jótékonyan elmossa, addig az ütők hangja élesen áthatol a hangzáson.

Eddigi tapasztalataim szerint az ütőhangszerek háromféle szerepben, felállásban jelennek meg a templomi zenében.

Effekt

Az első esetben a zene ritmikai alapját még a gitárok szolgáltatják, és az ütőhangszerek csak effektként, színesítő elemként jelennek meg. Ide tartoznak a különféle shakerek, shaker tojások, triangulum, csörgődob (tamburin), tikfa (claves) stb. Már ezekkel sokféle hangulatot lehet teremteni, de pont elég éles a hangjuk ahhoz, hogy ha rossz helyen szólalnak meg, az nagyon feltűnő legyen. Már itt szükség lehet ütőhangszeres tanár segítségére.

Apró, de fontos megjegyzés: a könnyűzenében az ütőhangszeres hangsúlyok a négy negyedből a 2-n és a 4-en vannak! 1-re és 3-ra ütni, az legyen mondjuk tilos.

Cajón

Egészen más helyzetet teremt a cajón (ejtsd: kahon) megjelenése. Ez már nem effekthangszer, hanem egyből átveszi a gitároktól a zene ritmikai és dinamikai megalapozásának, vezetésének a feladatát. Ez óriási felelősséggel, és sok következménnyel jár.

Ha valaki ügyesen játszott az effekthangszereken, az még egyáltalán nem biztos, hogy a cajónos feladatát is ugyanolyan jól el tudja látni. Az ütősökön belül ez egy teljesen másik szerep, és másfajta gondolkodást igényel. A cajónt több helyen lehet megütni, és a megszólaló hangok betöltik a dobszerelésben szereplő lábdob és pergő szerepét. Így a cajónjátékosnak is leginkább a dobos fejével kell gondolkodni, azaz kell, hogy legyen valamennyi ismerete a groove-okról és fillekről. Én azért merek cajónhoz ülni, mert kiskoromban tanultam dobolni egy pár évig. De így is sokszor kevésnek érzem a tudásomat.

Ezen túl a gitárosoknak is máshogyan kell gondolniuk a cajónra, mint az effekthangszerekre. A gitáros zenekarvezető megadhatja a tempót, kezdheti egyedül a dalt, de a cajón belépésétől az ütős feladata, hogy sziklaszilárdan tartsa a tempót, és a gitárosok igazodnak hozzá. A basszusgitárosnak pedig gyakorlatilag úgy kell együtt dolgoznia az ütőssel, mintha egy ember játszana; nem választhat akármilyen ritmust a basszusgitáron, csak olyat, ami a dobalappal szorosan összeillik. Csak ennek a két hangszernek az együttjátékáról több órányi kurzust tartottak a zenei táborokban, ahol megfordultam.

Egy pici megjegyzés a hangosításról: a Margit körúton sokáig a gitárt hangosítottuk a templom hangrendszerén, de a cajónt nem. Ez azt eredményezte, hogy a templomban hátrébb állók jóval később hallották a cajón akusztikusan terjedő hangját, mint a gitárt a hangszóróból, tehát úgy hallatszott, mintha a cajón végig iszonyú késésben lenne. Ezért vettünk egy lábdobmikrofont és most már a cajón is ki van hangosítva.

Dobszerelés

Még nem volt alkalmam olyan keresztény zenekarban játszani, ahol volt dobszerelés, csak hallgatóként találkoztam ilyennel.

Az első számú tanácsom az, hogy ne. Két okból is. Egyrészt a templomok legnagyobb részének az akusztikája (jó néhány másodperc utózengési idő) teljesen alkalmatlan arra, hogy a dob zenének szóljon benne. Inkább értelmezhetetlen, összemosódó csörömpölés lesz az eredmény. Másrészt a dobszerelésen a legkönnyebb azt hinni, hogy tudok játszani rajta, miközben épp ízlés és dinamika nélküli pontatlan csapkodással szétverem az egész zenét.

Az első problémára megoldást nyújthat az elektromos dob. Ezt a profi dobosok általában utálják, szerintem teljes joggal, mert a zenei kifejezőképessége sokkal kisebb. De valóban megvan az az előnye, hogy le lehet halkítani. Ez azonban nem menti fel a dobost az alól, hogy elmenjen egy jó tanárhoz és megtanuljon dobolni!

Az elektromos dob teszi lehetővé a másik végletet, amivel nemrég találkoztam. A dobos a lehalkított elektromos dobon is olyan óvatosan és halkan játszott, mintha ott sem lett volna! Teljesen el lehetett volna hagyni a zenekarból.

Pedig a dobszerelésnek is az a szerepe, mint a cajónnak, sőt még jobban az: a zene egész lüktetését a dobos határozza meg, és a dinamikát is vezetni tudja.

A dobszerelésről azonban, ha minden jól megy, hamarosan egy másik nézőpontot is megismerhettek itt a blogon!