Jótanácsok katolikus könnyűzenét játszó zenekaroknak

Körtáncban éneklik

2018\10\31 marczellm

Improvizatív, közösségi és spirituális

Interjú Varga Attilával és Máriával

Megalapította és több, mint két évtizeden át vezette a Boanergész együttest, a Margit körúti templom zenekarát. Ő a szerzője számtalan olyan dalnak, amelyeket ma is országszerte ismerünk és éneklünk: Ébredj, ember; Szentlélek, úgy kérünk, szállj le ránk; Csak Jézusnak szolgálok, hogy csak egy párat említsek. Varga Attilával és feleségével, Máriával a nemsokára újra megjelenő Életünk Krisztus lemezek kapcsán beszélgettem a zenekar és a Margit körúti félnyolcas misék történetéről. (A beszélgetést Attilával kezdtem, de aztán Mária is hozzájárult értékes hozzászólásaival.)

varga_attila.jpg

Mikor kezdtél zenélni?

Négyéves koromban. Privát zongoratanár járt hozzánk, de hetedikes koromban abbahagytam a zongoratanulást azzal, hogy belőlem úgysem lesz zongoraművész. Később az esztergomi ferences gimnáziumba kerültem, amelynek kollégiumában, nagyon eldugott helyen, volt egy pianínó. Ha valamiért dühös voltam, vagy örültem, vagy bármi volt, akkor este bementem a zongorához, és azon improvizálva dolgoztam fel ezeket az érzéseket. Aztán persze ebben az időszakban már bejött az AC/DC meg a Deep Purple, azokat játszottuk, és volt egy csöves rádióm, azt használtuk gitárerősítőnek.

Hogyan ismerkedtél meg a „gitáros énekekkel”?

A gimnáziumban volt egy Szentlélek-élményem, aminek a hatására elkezdtem ezeket az énekeket megtanulni. 1982 őszétől pedig a Kassai téri Szentlélek templomban játszottam, ahol Illésy István kezei alatt, az ő zenekarában tanulhattam meg, hogy mit is jelent, hogyan kell énekvezetőnek lenni.

Ki az az Illésy István?

Eredetileg villamosmérnök, amellett gitárjavítással foglalkozik. A mai napig jó ismerősöm. Ő ültetett át magyarra egy csomó francia, német meg angol nyelvű éneket (pl. Nézz, testvér, fel; Az Úr jósága), és részt vett a „Sárga könyv” szerkesztésében is.

Hogyan kerültél a Margit körútra?

A gimnáziumban tanárom volt Marik János Tamás ferences atya, aki járt vidékre, ide-oda prédikálni, és ilyenkor elvitt magával, hogy zenéljek. Nagy hatású szónok volt, ezért a hatalom igyekezett ellehetetleníteni őt, vagyis olyan helyekre helyezték át, ahol nem sok vizet zavart. Végül 1984 őszén rábízták a Margit körúti vasárnap esti fél nyolcas miséket, mondván, hogy ez egy „kirándulós mise”, vagyis ide azok járnak, akik napközben kirándulni voltak és ezért csak este tudnak misére menni. Azt gondolták, hogy itt majd nem fog nagy bajt csinálni, na ebből az lett, hogy két hét alatt a szobrokon is lógtak, annyian voltunk a misén.

De ekkor még csendes mise volt a félnyolcas, nem lehetett gitározni. Az áldozás alatt az atya rendszerint elkezdett egy-egy dalt, minden kíséret nélkül. Mi is csak ministrálni jártunk oda néhány barátommal az első fél évben.

Hogyan kezdődtek a „gitáros” misék a körúton?

Már előttünk is volt efféle próbálkozás! Székely János atya ifjúkorától gitározott, és az édesapja volt az egyházközség elnöke. Nekik volt ilyen kezdeményezésük, de annak egy idő után vége lett. Erről az időről én nem tudok sokat, mert én három évvel később kerültem oda.

1985 áprilisában, húsvét körül Tamás atyát elküldték Ausztráliába, egy ottani Regnum Marianum nevű magyar közösséghez. Az eltávolításának megint politikai okai is voltak, de azt is tudni kell, hogy ő finoman szólva mindig is feszegette a papi, szerzetesi hivatás határait, ami miatt aztán később, 1998-ban fel is függesztették a papi szolgálatból.

A félnyolcas miséket ekkor Benei György atya vette át tőle, akiről azt kell tudni, hogy felnőttként tért meg, aztán református hitről tért át katolikusnak, és lett ferences szerzetes. Ő egy különleges stabilitást tudott adni a miséknek, mert a liturgiát és a zenei szolgálatot is be tudta terelni olyan keretek közé, hogy ne lehessen támadni egyházi oldalról. Úgyhogy 1985 húsvétja után kezdtünk ott zenélni.

Mária: Annak, hogy Tamás atya az akkori rendszerben ekkora tömeget össze tudott hozni, óriási jelentősége volt. Az összetartozásnak és a hitnek különleges mélységeit éltük meg, és úgy éreztük, hogy itt kiléphetünk a hétköznapjainkat jellemző szürkeségből és reménytelenségből. Az embereknek ez nagyon sokat jelentett. Ez a közösségben megélt egymás iránti szeretet és Istenre figyelés volt valójában a gyújtópont, nem is elsősorban a zene.

Attila: Arról nem is beszélve, hogy a Fekete Sas utcában volt egy közösségi helyiség, a későbbi cserkészotthon, ami 100-120 főt tudott befogadni. Itt 1985-től kezdődően minden kedden tartottunk közösségi alkalmakat, dicsőítéseket, néha előadókat hívtunk, és ez egy ismert esemény lett. A félnyolcas mise humán tartalékait ezek az alkalmak adták.

Szóval valódi közösség jött létre.

Mária: Több kis közösség jött létre, és a félnyolcas mise ezeknek volt a gyűjtőhelye. A mi kis 15-20 fős közösségünkkel hetente találkoztunk, családoknál jöttünk össze. Ez egy nagyon élő lelkületet, lelkiséget jelentett. A plébánián pedig Benei György atya vezetésével volt egy hittanos kör. Ezeknek a kisebb közösségeknek a fúziója volt a félnyolcas mise. Ez csodálatos időszak volt, mindenki óriási lélekkel jött és csinálta. Az akkori ferences vezetés nem egészen tudott mit kezdeni ezzel a nagy lelki megújulással, mert a hatalom nem szerette az ilyen szerveződést, de már érezni lehetett a változás szelét a politikában is.

Hogy nézett ki ekkoriban a zenélés?

Attila: Nem volt hangosításunk, még egy mikrofont sem kaptunk az akkori plébánostól. Volt körülbelül három gitár, meg egy fuvola. Ekkoriban még zongoristánk sem volt.

Mária: Én 1988-tól vettem részt a zenélésben, én voltam az első billentyűs a csapatban.

Merre zenéltetek még a körúton kívül?

Attila: 1989 novemberében Marik Tamás atya újra hazajött Ausztráliából, és pár hónap alatt végigjárta az országot, rengeteg helyre hívták előadni. Egyszer aztán szólt, hogy nagyon szeretne maga mellé két segítőt, és 1990 januárjában egy barátom és én kimentünk vele Ausztráliába, Adelaide-be. Itt az volt a feladatunk, hogy az ottani fiatalokkal foglalkozzunk, amiből az lett, hogy júliusra egy komplett kis zenekart hagytunk ott. A kapott pénzünkből vettünk nekik hangszereket, meg ott vettük az első JUNO-106 szintetizátorunkat, amit aztán Mária az itthoni zenekarban tudott használni. (Ez a mai napig megvan és működik!)

A szolgálatunk híre itthon is elterjedt, és rendszeresen hívtak minket többek között a Nagymarosi Ifjúsági Találkozóra. A városmajori templomban is segítettünk elindítani az ifjúsági zenei szolgálatot. 1991-ben házasodtunk össze, és ugyanennek az évnek a nyarán látogatott Magyarországra II. János Pál pápa. A Népstadionbeli ifjúsági alkalomra három zenekar állt össze: Sillye Jenőék, beleértve Borka Zsoltot is, Daxék, meg mi.

Gondolom, a pápalátogatás óriási élmény lehetett a zenekarnak.

Attila: Igen, ráadásul a pápa, mikor kiszállt a pápamobilból, és feljött a színpadra, először hozzám jött oda! (A színpad egyébként a másnapi AC/DC koncertre volt felállítva.) Sajnos azonban a zenekar életében egy törés következett. Ekkor már heten-nyolcan voltunk, volt hegedű, fuvola, szinti, basszusgitár, énekesek. A pápalátogatás környékén már elég sok feszültség volt a zenekarban, és ez a távollétünkben csak rosszabb lett, mert mi szeptemberben kimentünk Franciaországba fél évre egy evangelizációs iskolába az Emmánuel közösség szervezésében. Nem sokkal később néhány tag kijelentette, hogy szerintük a zenélésünk színvonala nem elég jó, amatőr, és ezt a formát ők nem csinálják tovább. Ebből a szakmai vitából sajnos szakítás lett, és én elhatároztam, hogy kiállok a misén, és kihirdetem, hogy aki akar, jöjjön zenélni, bármilyen hangszeren be lehet állni.

Ők szakmailag egy profibb produkciót szerettek volna létrehozni?

Mária: Pontosan. Meg akartak maradni egy öt-hat fős felállásban, és azt szerették volna, hogy menjünk rá a profizmusra, a stúdiófelvételekre gyakoroljuk agyon a számokat, és ez legyen a fő profilunk. Attila viszont úgy érezte, hogy nem mint előadóra vagy produkcióra kellene gondolnunk magunkra, hanem a templom egész közösségével képezünk egy közös éneklést, Istendicsőítést. Visszatekintve már úgy tűnik, hogy ez az ellentét talán feleslegesen, vagy mesterségesen éleződött ki ennyire, hiszen ennek a két szempontnak nem kéne kizárnia egymást.

Később egyébként is kellett szakmailag fejlődnünk, mert a kazetták felvételeire muszáj volt kidolgozni a szólamokat, nem hagyhattunk annyi teret az improvizációnak, mint a miséken. Ezért aztán Attila körül megszületett az a kör, amelynek a tagjai képzett zenészek voltak, vagy lettek, akik segítettek a harmonizálásban, a szólamok írásában. Az első hegedűsünk egy Zeneakadémián végzett lány volt, ő kezdte el azt, hogy írt, hozott szólamkottákat, sőt a próbát is ketten vezették Attilával úgy, hogy Attila felolvasott a Bibliából és arról beszélt, a zenei, szakmai dolgokat pedig inkább ez a lány formálta.

Attila: Nekem az volt az elvem, hogy játsszon mindenki, amit úgy érez, hogy beleillik a zenébe, amit a lelkéből bele tud tenni. Évente négy-öt alkalommal kiálltam és elmondtam, hogy aki nem szeretné elrontani a muzsikálást, azt szeretettel várjuk. Mert ha a Szentlélek Úristen kegyelméből emberek összeállnak, akkor ő össze fogja hangolni a dolgokat. Van olyan ismerősöm, ma már diplomás zenész, aki azt mondta, hogy először nem akarta elhinni, hogy ez működhet. 1993-ra már néha negyven fős ének- és zenekarrá duzzadtunk fel, volt olyan, hogy hét-nyolc állandó hegedűsünk is volt.

A kettes számú kazetta mutatja meg a legjobban, hogy ez hogyan is szólt, mert ezt a templomban, szentmisén vettük fel. Mivel ilyen sokan voltunk, ezért nem rontotta el a hangzást, ha valaki egy kicsit ügyetlenebbül játszott. Ebben nagyban inspirált minket az Egyetemi Templom ének- és zenekarának vezetője, Daubner János, egy idős szalézi szerzetes és kántor. Mária, amikor kislány korában gordonkán tanult, úgy játszhatott ebben a zenekarban, hogy János bácsi írt neki egyszerű szólamokat a darabokhoz. Ez akkora élmény, hogy kisgyermekként, néhány hanggal beszállhatsz egy Händel Messiásba, hogy ezt szerettük volna itt is lehetővé tenni. Röviden úgy fogalmaztam ezt meg, hogy a mi zenénk improvizatív, közösségi és spirituális.

Hogyan kapta a nevét a zenekar?

Attila: 1994-ben elmentünk Paray-le-Monialba, az Emmánuel közösség lelkigyakorlatára, ami óriási élmény volt. Egy egész buszt megtöltöttünk, és velünk volt, akkor még kispapként, Fábry Kornél is. Ezeknek az öt-hat napos lelkigyakorlatoknak van egy nagyon szép íve, ami kezdődik a bűnbánattal, folytatódik a hálaadással, majd az egymás felé fordulásra koncentrál, és a végén van egy imádság a Szentlélek kiáradásáért. Ilyenkor kézrátétellel imádkozunk egymásért, mindenki kap egy szentírási részt, és főleg azért könyörgünk, hogy a másik kapja meg azt az élményt, amit sokféleképpen hívnak, egyesek Szentlélek-keresztségnek, én a Lélekben való megújulásnak nevezem. Ilyenkor megtörténhetnek azok a jelenségek, csodák, amelyekről az Apostolok Cselekedetei is beszámol.

Hárman végeztük az imaszolgálatot, imádkoztunk egyesével mindenkiért, és közben a közösség is velünk imádkozott. Végül értünk is volt egy ima. Kornél felütötte a Szentírást, hogy vajon hol nyílik ki, és a Márk 3,17-nél nyílt ki, ahol Jézus Jakabot és Jánost „elnevezte Boanergesznek, vagyis a mennydörgés fiainak”. De ő úgy gondolta, hogy ezt mégse fogja nekem felolvasni, mert ez olyan semmitmondó szentírási rész, ugyan mit üzenhetne nekem lelkileg. Aztán ment tovább az ima, kicsit később megint kinyitotta, és megint ott nyílt ki. Ez harmadszor is megismétlődött. Úgyhogy akkor végül elmondta, hogy ő nem tudja, hogy miért itt nyílik ki a Szentírás, de felolvassa nekem, hogy majd én megértem, hogy mit akar üzenni. Akkor és ott kinyilvánítottuk, hogy a zenekarunknak Boanergész lesz a neve.

Az, hogy miért nevezi így a Biblia Jakabot és Jánost, arra van egy jó párhuzam Lukács 9,51-55-ben, ahol a szamáriaiak nem fogadják be Jézust, és a testvérpár megkérdezi: „Uram, ha akarod, lehívjuk az égből a tüzet, hadd pusztítsa el őket!” De azt is fontosnak tartom, hogy Jakab volt az első vértanú az apostolok közül, és János halt meg utoljára.

varga_maria.jpg

A névadás megint egy nagyobb fordulópontnak hangzik.

Mária: Igen, és ekkoriban lezajlott az első generációváltás is a zenekarban. Az első csapatból, akikkel kezdtük a zenélést, sokan családot alapítottak, és Attila hirdetései, meghívásai nyomán sok új ember csatlakozott a zenekarhoz. Ezek a tagok a mai Boanergész alapítását 1994-re teszik, mert volt egy nagyon mély lelkigyakorlatunk a somogyszobi plébánián. Szerintem Paray-le-Monialban csak ez után, 1995-ben voltunk.

Attila: 1992-93 körül Marik Tamás atya végleg hazatért Ausztráliából, és a ferencesek Segesdre helyezték. A somogyszobi egyházközség szolgálatát is rábízták. Ott pedig állt egy üres plébánia, kicsit romos, de gyönyörű szép, és egy nagyon idős atya volt velünk, aki a Bálint fiunkat következetesen Konrádnak, Detti lányunkat pedig Pudingának szólította. És még nem ez volt a legfurább dolga!

Én sokat imádkoztam azért, hogy erre a lelkigyakorlatra olyanok jöjjenek el, akik készek a Szentlélekben való megújulást befogadni. Nyolcan voltunk, ebben már benne volt többek között Lambert Attila „Lambi”, Hajba Imre és Eszter, Somogyi Ági.

Már többször érintettük, de most meséljetek a kazetták felvételeiről! Mikor készült az első kazetta?

Attila: Az első a pápalátogatásra készült. Sőt, volt egy nulladik kazetta is, amit most kaptam meg a szüleimtől. Hát, ha azt hallanád, sírva fakadnál!

Rossz értelemben?

Attila: Igen. Az még sufnituning módszerekkel készült, kevesen is zenélünk rajta és nagyon cincogunk. Az első kazettát aztán a pápalátogatásra készítettük el, saját zsebből, illetve az amerikai misszionáriusok pénzéből.

Milyen misszionáriusok?

Attila: A 80-as évek vége felé, majd a rendszerváltás után nagyon sok fiatal misszionárius jött ide Amerikából meg angolszász területekről, mert úgy látták, hogy itt rengeteg embert lehet megtéríteni. Ebben az időszakban járt Magyarországon Billy Graham is, aki nem csak híres prédikátor volt, de politikai befolyással is bírt; valamint Nicky Cruz, aki New York-i bandavezérből lett igehirdető és a bandája sok tagját is megtérítette. De az ide utazó misszionáriusok nem katolikusok voltak, sőt néha katolikusellenesek is. Az egyik azt kérdezte tőlem: „Te is karizmatikus vagy?” Mondom igen. „És még mindig a katolikusoknál vagy?”

Mária: Akkoriban mi is nagyon nyitottak voltunk, mindenfelé érdeklődtünk, ellátogattunk protestáns gyülekezetekbe is. Én például egy protestáns igehirdető összejövetelén kaptam meg a Szentlélek-keresztséget. De később, a kilencvenes évek közepére ez nagyon sokat tisztult.

Attila: Van a Szentléleknek egy olyan adománya, amit Nagy Szent Teréz úgy fogalmaz meg, hogy az emberi fizikum ereje annyira lecsökken a Lélek erejével szemben, hogy még megmozdulni is fájdalom. Ezt úgy hívják, hogy Lélekben való nyugvás.

Ez az, amikor eldőlnek az emberek?

Attila: Igen, de én ezt ülő állapotban tapasztaltam meg. Még a szememet megmozdítani is fájt. Ilyenkor annyira egyesül az emberi lélek az isteni valósággal, hogy azt el sem lehet mondani.

Ezek a történetek fényt derítenek arra is, hogy miért áll a „Sárga könyvön”, hogy „Válogatás a katolikus karizmatikus megújulás dalaiból”.

Mária: Igen, és szerintem nagyon nagy különbség van aközött, hogy valaki ír egy éneket, vagy pedig él egy közösségben, és ott, a karizmatikus megújulás mélyén születnek énekek. Nagyon sokáig nem is volt jelentősége, hogy egy-egy éneknek ki a szerzője. Szájról szájra terjedtek és a szerző személye nem volt fontos. Olyannyira, hogy sokszor egy közösség van megjelölve szerzőnek.

Attila: Az Emmánuel közösség is így adott ki énekeket, hogy a szerző nevénél nem egy személy, hanem „Équipe Alegría” volt megjelölve, de aztán a francia jogvédő hivatal tisztázta, hogy ilyen közösségi szerzői jog nincs.

Térjünk vissza a kazettákhoz!

Attila: A pápalátogatásra készült első kazettának az volt a mottója, hogy „Életünk Krisztus”. Ez a Kolosszei levélből való gondolat: „Életetek Krisztussal el van rejtve az Istenben”. Mondom, hát itt egy jó kis mottó, fogtam, és írtam belőle egy dalt. Így mire a pápa eljött, ez már nagy sláger lett, és hatvanezer ember énekelte a Népstadionban. Ez igen nagy élmény volt, és ezzel a csapatunk ismertsége nőtt. Jártunk Nagymarosra, de másfelé is. Fel van írva valahova, hogy két év alatt százhúsz helyen voltunk. És ezek az alkalmak nem csak a zenéről szóltak, mert a zenekarból többen is tettünk tanúságot.

Aztán 1993-ban csináltuk a második kazettát, ami élő felvétel volt. Én még most is úgy érzem, hogy abban van a legtöbb erő. A hármas kazetta az vegyes felvétel volt, a négyest a békásmegyeri templomban csináltuk, az ötöst a Városmajorban, és ezekből már összejött annyi pénz, hogy a hatossal, ami már CD-n is megjelent, be tudtunk menni egy stúdióba. A hetest már a Tom-Tom stúdióban vettük fel, az nagyon profi stúdió volt. A nyolcast pedig a Magyar Rádióban.

A stúdióban az volt a jó, hogy úgy lehetett több sávra felvenni a zenélést, hogy nem metronómra játszik mindenki, hanem együtt játszunk, csak külön helyiségben, amelyek átlátszó falakkal vannak elválasztva. A metronóm nagyon megöli a zenélést.

A kazettákból jött össze a pénz a stúdiófelvételekre?

Mária: Igen, mert körülöttünk egy élő közösség volt, a félnyolcas nagy közössége, aztán a karizmatikus közösségek még nagyobb hálózata. Ez azt jelentette, hogy a kazettákból egy-egy mise, ifjúsági vagy karizmatikus találkozó alkalmával nagyon sok elfogyott, mindenféle reklám nélkül.

Attila: Nekem volt egy másik szolgálatom is, az Országos Karizmatikus Találkozók a régi Budapest Sportcsarnokban. Itt is először csak egy-két gitárral álltunk ki, aztán egyre többen jöttek, később volt, hogy a Boanergészt hívták, de az országból máshonnan is hívtunk zenészeket. Végül már 60 tagú zenekarral álltunk a nagyszínpadon. Egy ilyen találkozón, ahol ott van tizenötezer ember, egy nap alatt kétezer kazetta simán elfogyott.

A stúdiófelvételeken megszólalnak olyan dolgok is, amik a misén nem voltak, például dobszerelés.

Attila: Igen, Görgényi Gábor dobolt, aki Jenőékkel is játszott és a Signumban is.

Ehhez rengeteg próba kellhetett.

Mária: Nagyon sok. Nekünk ez volt az életünk akkoriban. Se házunk, se semmink, minden fizikai és pszichikai energiánkat ebbe öltük. Én zongoratanár vagyok, Zeneakadémiát végeztem, szóval hozzáértő emberként én lettem a zenei rendező. Este megszoptattam a babát, anyukámat áthívtam, hogy éjszaka vigyázzon rá, én meg átmentem a stúdióba. Éjszakára béreltük ki a stúdiót, mert sokkal olcsóbb volt így az órabér. Amikor felvettünk valamit, Attila engem kérdezett, hogy jó lesz-e így, vagy felvegyük újra, legyen-e rajta még egy szólam stb. Segítettem Attilának lekottázni a dalokat, szólamokat írtam, harmonizáltam. De aztán voltak más zenei segítségeink is.

Attila: Ennek a munkának a lelki hátterét a zenekari lelkigyakorlatok adták. A 90-es évektől évente kétszer tartottunk ilyet, többek között Leányfalun és Máriabesnyőn. Fontosnak tartottam, hogy a zenei tevékenységünk spirituális alapokon álljon.

Attila, amikor dalt írtál, akkor milyen zenékre próbáltál hasonlítani, vagy milyen zenékre hasonlított véletlenül, amit írtál?

Attila: Nem tudom. Én komolyzenén nevelkedtem, nagyon sok zenét hallgattam, a szüleim sokszor vittek a Zeneakadémiára, az Operába vagy az Erkel Színházba. Számomra a komolyzene az alap, azon belül főleg a romantikus zene. Meg remélem is, hogy nem hasonlítanak semmire a dalaim. Ez belülről jön, most is feldúdolgatok melódiákat a telefonomra. Nem tudom, hogy ez miből táplálkozik.

Mária: A népdalok dallamvilágát, népies fordulatokat sokszor fel lehet fedezni benne, főleg a legutóbbi dalokban.

Attila: Ilyen például a Szedő Dénes szövegére íródott Megjelent egy fürtös gyermek című dal.

Mi történt a nyolcadik lemez után?

Attila: A zenélés folytatódott tovább, egészen 2008-2010-ig vezettem az éneklést, de közben már elkezdtem építeni a cégemet, ami nagyon sok energiát vett igénybe.

Mária: Erre az időszakra tehető, hogy a második generáció is elment a zenekarból, mert ők is megházasodtak, gyerekeik születtek, és ezzel egy nagy vákuum keletkezett. Ekkoriban már nekünk is többet kellett dolgoznunk a megélhetésünkért. Ezért a megmaradt emberek próbálták felosztani egymás között, hogy ne minden héten Attila vezesse a miseszolgálatot, ekkor alakult ki az a rendszer, az énekvezetők rotációja, ami a mai napig is működik.

Attila: Ekkoriban már elkezdtek beszállni a szolgálatba a gyerekeim, Móni, Bálint, Detti is. Végül családi és megélhetési nehézségek következtek az életemben, amelyek miatt nem tudtam folytatni ezt a szolgálatot. De mostanában már azon gondolkozom, hogy kéne csinálni egy utolsó, kilencedik Életünk Krisztus lemezt. Összegyűlt annyi új szerzeményem az évek alatt, amiből már kijönne egy lemez. Legújabban pedig nagy várakozással tekintek arra, hogy az elmúlt több, mint 30 éves zenei szolgálatunkat hogyan tudnánk kamatoztatni a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson.

2018\04\27 DavidSimon

Basszusgitár a templomban

Bemutatkozás

Simon Dávid vagyok, szoftvertesztelőként dolgozom, emellett OKJ-s képzésen hangmesternek tanulok. Zenei pályámat hegedűn kezdtem, zeneiskolában és konzervatóriumban tanultam, majd autodidakta módon kezdtem basszusgitározni. 10 éve vagyok a győri Szentlélek Ifjúsági Zenekar basszusgitárosa, emellett nagyjából 5 éve erősítem a Boanergész zenekar sorait szintén ezen a poszton. Mellékvágányként több nem keresztény együttesben is kisegítettem (metál, jazzes-funkys népdalfeldolgozások, rockos bulinótákat játszó együttes...). Ezekből a tapasztalatokból kiindulva szeretnék pár szempontot adni, személyes példákat hozni, amelyek alapján el lehet gondolkodni a basszusgitár szerepéről a keresztény könnyűzenében.

bass-templom.jpg

Basszusgitár a zenei környezetben

A basszusgitár ritmus- és dallamhangszer is egyben, ezt minden helyzetben érdemes szem előtt tartani. Ugyanannyira fontos, hogy a ritmusszekció többi tagjával teljes összhangban dolgozzon, mint hogy a megfelelő hangokat játszva megadja a harmónia alapját. A tetejébe még önmagában is ízléses legyen a "szólam", amit játszik. Ez adja a basszusgitározás komplexitását és szépségét számomra.

Jómagam onnan indultam, hogy először csak az alaphangokat játszottam le mindegyik akkordhoz, ahogy jöttek a kottában. Idővel és sok gyakorlással, tanulással alakult ki az érzék, hogy hova, milyen átkötés, ritmus stb. alkalmazható. Ebben nagy segítség, ha közösen gyakoroltok a dobos / cajonos kollégával. Érdemes közösen kidolgozni a daloknak a groove-ját, azaz alaplüktetését. Bevallom, sok esetben még mindig “ösztönből” jön egy-egy dolog a zenélés során, de ezeket szépen lassan igyekszem átalakítani tudatosan játszott elemekké.

Az, hogy mit játszom, rengeteg mindentől függ. Függ például az együttes felállásától. A klasszikus rockzenekari felállás esetén a fő figyelmem a lábdobon van és azon, hogy milyen lemeneteket játszik a dobos, általában csak akkor játszom, amikor ő is van. Ehhez hasonlóan a Boanergész féle akusztikus felállásokban elsősorban a cajonhoz igazodom.

Egész más a helyzet azonban, ha különleges alkalmakkor vonószenekarral egészülünk ki. Ekkor megjelenik a mély tartományban rajtam kívül a cselló és a bőgő is, és sokkal körültekintőbbnek kell lennem, hogy milyen átmenő hangokat engedhetek meg magamnak. Olyan dalokban, ahol a nagyzenekar meghatározó szerepet játszik a hangzásban, vagy nagyon keveset játszom, vagy a nagybőgőhöz nagyon hasonló szólamot igyekszem játszani. Azokban a dalokban, ahol a vonósok csak szőnyeg, vagy díszítő szerepet látnak el, de a groove-nak (alapritmus) jobban érvényesülnie kell, bátrabban merek másfelé mozogni, a mélyvonósoktól függetlenül is.

Élő zenélésnél bejön a képbe még az adott szituációban érkező ihletek kezelése és reagálás a zenei környezetre. Nem szeretem kizárni az improvizációt a játékomból, viszont szeretem nagyon keretek közé szorítani, hogy csökkentsem a hibalehetőségek, rossz hangok számát. Ezt a korlátozást úgy lehet a legjobban elképzelni, hogy egy folyamatos szűrőt igyekszek működtetni, amivel egyrészt figyelem, hogy mi történik a zenében körülöttem, másrészt kívülről próbálom értékelni, hogy hogyan illeszkedik ebbe az egészbe az én játékom, harmadrészt pedig a belülről jövő ihleteket előre elképzelem, osztályozom és a megfelelőket építem bele a játékomba. Ezt a koncentrált állapotot sajnos nem sikerül folyamatosan fenntartanom, nagyon sok gyakorlás kell hozzá, viszont mindegyik dalhoz van egy nagyjából "bejáratott" szólamom (itt jön jól ha sokat gyakorol az ember az ütős kollégával), ami egy jó alapot ad, amitől el tudok térni az egyes szituációk és ihletek függvényében.

Hogyan fejlesztem a basszusgitártudásom? Sokféle zenét hallgatok, a keresztény zenéken kívül mindenféle más stílust is, figyelem, mit csinál a basszus, így fejlesztem a hallásomat, és a technikai repertoáromat is. A hallott és látott dolgoknak utánajárok, hogyan érdemes nekiállni egy új technika kigyakorlásának (akár YouTube-on vagy különböző online oktató platformokon is utánakeresek). Sok esetben minimálisan vagy egyáltalán nem használom a legújabb tanult technikáimat, viszont a tudat, hogy megvannak az eszköztáramban, sokkal magabiztosabbá tesz az egyszerűbb dolgokban is.

"Jól tudok gitározni, akkor a basszus is simán fog menni!" Ez egy elég nagy tévhit, és nagy buktatókat hordoz magában. Igaz, hogy a gitártudás sok mindenben segítség tud lenni a basszusgitár-tanulásnál (ismerős felépítés, hasonló fogólap, hasonló tájékozódás), viszont ami a játéktechnikát és zenei gondolkodást illeti, óriási különbségek vannak a két hangszer között. Ezzel nem szeretném egy vállalkozó szellemű gitáros kedvét sem elvenni attól, hogy megtanuljon basszusgitározni, de érdemes kicsit átállítani az agyunkat a gitáros üzemmódról. Néhány hasznos tanács található az alábbi videóban:


Basszusgitár tónusa

A legtöbb templomtér könnyűzenei együttes megszólalásának szempontjából kihívást jelentő terület. Különösen, ha a basszusgitár tartományát nézzük. Egy nagyobb utózengésű templomban egészen kaotikusan tud szólni, ha nincsen jól beállítva az erősítő és maga a hangszer hangszíne. Nem szeretnék itt most nagyon belemenni az akusztika rejtelmeibe, de a mélyfrekvenciás hangok általában egyenletesen sugároznak minden irányba, ezért nem kell agyonnyomni hangerővel a templomteret, mert csak a búgás fog hallatszani a templom távolabbi részeiben. A másik gyakori dolog, amit látni szoktam, hogy az erősítőn le van tekerve a középtartomány potmétere. Ezt azért tartom szerencsétlen megoldásnak, mert a meghatározó alap- és felhangjai pont ebben a tartományban találhatóak a hangszernek, így elvesztjük a hang karakterét és definícióját.

Magáról a zenekar templomi hangosításáról és a különböző megoldások előnyeiről és hátrányairól egy külön írást tervezek a jövőben.

Összefoglalás

Két általánosabb gondolatot hagynék a bejegyzésem végére:

Mindig igyekszem kritikusan és konstruktívan állni a zenéléshez és a vele kapcsolatban megjelenő problémákhoz, ezzel a felfogással általában minőségi és jó megoldásokat találok.

A zene számomra ugyanolyan tanulást igénylő nyelv, mint bármely másik beszélt nyelv, sok időt és gyakorlást kell beletenni, hogy folyékonyan beszélje az ember. Egy-egy hangszeren való tanulás más és más dialektusát mutatja meg ennek a nyelvnek.

2018\03\16 marczellm

A gitáros mise előzményei - A karizmatikus megújulás

"Áldjad, én lelkem, az Urat! Válogatás a katolikus karizmatikus megújulás dalaiból." - áll a közismert "Sárga könyv" borítóján. A gitáros misék gyökereit kutatva sokszor futottam bele, hogy a történetek így kezdődtek: "Tudod, volt ez a karizmatikus megújulás..." ...tudom? Mostanában jöttem rá, hogy nem, nem tudom. De hasznosnak tartom, hogy amikor Istent szolgáljuk, azt ne "a levegőbe" tegyük, hanem ismerjük azokat, akik előttünk jártak, és tudjuk, hogy honnan kaptuk a szolgálatot. Szóval kicsit utánanéztem, és így született az alábbi írás, hogy (nagyon dióhéjban!) bemutassam azokat az eseményeket, amelyeknek köszönhetően ma gitáros miséken zenélhetünk. Nem vagyok azonban egyháztörténész vagy bármilyen szempontból szakértője a témának, így a hiányosságokat ne kérjétek rajtam számon. (De szólni szóljatok!)

Az Azusa utcai ébredés

Számunkra talán szokatlan módon az Egyesült Államokban nem kell egyházhoz tartozni ahhoz, hogy az ember lelkész legyen vagy prédikátor. Charles Fox Parham egy ilyen független tanító volt, aki 1900-ban a kansasi Topekában alapította meg a Bethel Bibliai Főiskolát. Azt tanította (bár addig ezzel személyesen nem találkozott), hogy a Biblia alapján a Krisztus-követőknek a Szentlélekkel kell megkeresztelkedniük, és ennek a jele, bizonyítéka a nyelveken szólás kellene legyen. 1901-ben ő és tanítványai ezért az ajándékért imádkoztak, és néhány nap böjtölés és virrasztás után meg is kapták. Parham hamarosan bezárta az iskolát és hosszú tanítókörútra indult az államokban.

1906-ben William Seymour fekete lelkészt, Parham egyik tanítványát meghívták Los Angelesbe prédikálni. Az érdeklődők az egyik hívő házában gyűltek össze, ahol addig imádkoztak és böjtöltek, amíg a gyülekezetből egyre többen megkapták a nyelveken szólás vagy a prófétálás adományát. A házban néhány nap alatt rengetegen gyűltek össze, akik nyelveken szóltak, énekeltek, kiabáltak. Végül a ház is összedőlt.

AFM on azusa street.jpgAz Azusa utcai ház

Ekkor bérelték ki az Azusa utcai épületet, ami templomnak épült, de volt már raktár, fatelep, sírkőbolt, fogadó és istálló is. Ide nagy nehezen 1500 ember is befért, és jöttek férfiak, nők, gyerekek, feketék, fehérek, spanyolok, latinók, ázsiaiak, szegények és gazdagok egyaránt. Egész nap istentiszteleteket tartottak. A beszámolók hamarosan arról szóltak, hogy a vakok látnak, a betegek meggyógyulnak, és a résztvevők mindenféle földi és égi nyelveken szólalnak meg csodás módon.

Az év végére a közösség vezetői szétszéledtek és az Államok-szerte új gyülekezeteket alapítottak. Ezeket az eseményeket tartják a pünkösdista egyház vagy pünkösdi-karizmatikus mozgalom kezdeteinek. Tanítása központjában tehát az áll, hogy az apostolok korához hasonlóan a mai kereszténységnek is imádkoznia kell a Lélek ajándékaiért, mint a nyelveken szólás vagy a csodás gyógyulások. A híveknek személyesen találkozniuk kell a Lélekkel, és az Egyháznak használnia kell a karizmákat az evangelizálásban. (Márk 16,17-18: "Azokat pedig, akik hisznek, ezek a jelek követik: az én nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken szólnak, kígyókat vesznek kezükbe, és ha valami halálosat isznak, nem árt nekik, ha pedig betegekre teszik a kezüket, azok meggyógyulnak.")

Új Pünkösd

1962-ben XXIII. János pápa a II. Vatikáni Zsinatot nyitó imájában így könyörgött: "Újítsd meg csodáidat napjainkban, mintegy új Pünkösd által!" H. Vinson Synan pünkösdista író egyik könyvében megjegyzi: ezt a gondolatot a zsinati atyák olyan komolyan vették, hogy gyakorlatilag a katolikus karizmatikus megújulás teológiai alapjait már azelőtt lefektették, hogy az megkezdődött volna. A történelemben ritka módon a teológusok ezúttal megelőzték a prófétákat.

Az 1963-64-es tanévben az Indiana állambeli Notre Dame katolikus egyetemre megérkezett a Cursillo mozgalom. (A Cursillót 1944-ben Spanyolországban alapították. Egy hosszú hétvégés program, ami - Székely János püspök szavaival - "az élet zarándoklatára készít fel, megpróbál hiteles kereszténnyé és apostollá tenni." A hétvégét heti találkozók követik.) Itt és ekkoriban dolgozták ki a fiatalok számára a Cursillo mintájára az Antióchia mozgalmat is, és itt és ekkor vert gyökeret a szintén spanyol eredetű Házas Hétvége az Államokban. Ezek a programok az egyetemen már meglévő, élénk lelki életbe kapcsolódtak be: a diákok egy kis, lelkes csoportja rendszeresen szervezett imatalálkozókat, bibliaórákat, diákmiséket, agapékat, zsolozsmákat.

A Notre Dame-i Cursillósok a pünkösdi egyházakban történő csodákról David Wilkerson és John Sherrill könyveiből értesültek. 1966 nyarán a Cursillo országos kongresszusán találkoztak a pittsburghi Duquesne egyetem két tanárával, és megosztották velük ezeket a híreket és könyveket. Ezek már egy ideje böjtöltek és imádkoztak a Lélekhez, s ettől fogva küldetésüknek tekintették, hogy személyesen is beteljenek vele. Elkezdtek kutatni, és találtak is valakit a helyi episzkopális gyülekezetben (anglikán egyház amerikai megfelelője), aki már megkeresztelkedett a Lélekkel. Ez a hölgy elhívta őket a Chapel Hill nevű pici, felekezetközi karizmatikus imacsoportba, ahol hamarosan ők is megkapták a Lelket és adományait.

A Bárka és Galamb lelkigyakorlatos ház

A két professzor ezután részt vett egy lelkigyakorlat szervezésében a Duquesne diákjai számára. Megkérték a Chapel Hillieket és a Notre Dame-iakat, hogy imádkozzanak a hétvége sikeréért. Szombat este a lelki programokat egy szülinapozás szakította meg, de a buli közben a diákokat a Lélek egymás után az emeleti kápolnába szólította, ahol csodálatos pünkösdi istenélményekben volt részük. "Valóban születésnapi buli volt aznap, Isten az emeleti terembe szervezte a Katolikus Karizmatikus Megújulás születését!" - írja egy résztvevő.

Az örömhírt hazavitték az egyetemre. Onnan aztán visszajutott a Notre Dame-ra, onnan a Michigani Egyetemre és így tovább - és a hírrel együtt ezek is megkapták a Lelket. A megújulás innen terjedt ki az egész világra, és szülte meg az olyan, hazánkban is ismert karizmatikus mozgalmakat, mint a Chemin Neuf vagy az Emmanuel.

... de ettől még miért kéne összevissza gitározni? (Folytatása következik.)

Források

2018\03\04 marczellm

Ne játszd túl!

Ezúttal egy videót szeretnék megosztani veletek. A videóban Don Moen amerikai énekes, dalszerző és zenekara demonstrálják, hogy ahhoz, hogy a keresztény zene valóban Istenre irányítsa a jelenlevők szívét, az egyes zenészek nem vonhatják magukra a figyelmet virtuóz futamokkal, ötletes figurákkal, fillezgetéssel. A templom nem az önmegvalósítás helye. Egészen meglepő, hogy mennyire kevés hangot kell játszania egy zenésznek ahhoz, hogy a teljes képbe ne zavarjon bele.

A videó elég nagy hullámokat vetett, még nem vallásos zenész ismerőseimtől is visszahallottam a hírét. Magyar felirattal is megtekinthető!

2018\02\17 marczellm

Billentyűs hangszínek a templomban

A digitális zongorák és szintetizátorok sokféle hangszínen képesek megszólalni, de ezek ízléses használata nem magától értetődő. Az egyik véglet, amikor valaki csak zongorahangon játszik; szerintem ez kicsit egyhangúvá teszi a repertoárt, mert nem emeli ki a dalok hangulatát a megfelelő hangszín kiválasztásával. A másik véglet, amikor valaki lelkesen használ mindenféle hangszínt, de nem jó ízléssel választja ki őket, vagy nem stílusszerűen játszik rajtuk. Ebben az írásban a templomi zenélésbe tapasztalataim szerint legjobban illő hangzásokat gyűjtöm össze. Persze ez videó formátumban volna a legjobb; talán egyszer arra is sor kerül.

Elektromos zongora

(Electric Piano, EP, Tine EP, Rhodes, Fender Rhodes. Nem összekeverendő a Wurlitzer (Wurly, Reed) elektromos zongorával, sem a DX7 Rhodes hangszínnel.)

Rhodes Mk II 73 cropped.jpg
CC BY-SA 3.0, Link

Eredete: A Rhodes zongorát a 60-70-es években gyártották. Belsejében a zongorához hasonló mechanika található, de a kalapácsok húrok helyett hangolt fémrudakat ütnek meg. Önmagában nagyon halk lenne, így a rezgést az elektromos gitárhoz hasonló hangszedők veszik fel és erősítőn szólal meg.

Hangminta:

Játékmód, tanácsok: A Rhodes-on, illetve Rhodes hangszínen mindent meg lehet próbálni, amit az akusztikus zongorán, a dinamikai tartománya nagyon széles. A templomi zenében számomra a legjobban a lassú, elmélyülős hangulatok kifejezésére vált be, amikor a sima zongorán akármit csináltam, az giccsesnek tűnt.

Ha meghallgatjuk a korabeli felvételeket (pl. Piramis – Szállj fel magasra), az is feltűnik, hogy a Rhodes zongorát sokféleképpen effektezték. A tremolo, a kórus, a phaser effekt mind hozzátartoznak a Rhodes hagyományos hangzásvilágához. Ha a hangszerünk erre lehetőséget ad, egy-egy dalban óvatosan kipróbálhatjuk ezeket is.

Szőnyeg

(Pad, Soft Pad, Warm Pad)

Eredete: Ez egy szintetikus hangzás, csak analóg vagy digitális szintetizátorral állítható elő.

Hangminta:

Játékmód, tanácsok: Csak kitartott hangok vagy akkordok játszhatók rajta. Lassú felfutása és lecsengése miatt ritmikus vagy dallamjátékra alkalmatlan. Arra viszont ugyanezért kiváló, hogy például egy kezdő zongorista, aki már megtalálja az akkord hangjait, de ritmizálni még nem tudja jól, részt vehessen a zenélésben.

Én szintén inkább a lassú, elmélyülős dalokban használom, és ott is sokszor csak a versszak alatt; a refrénnél már átváltok zongorára, hogy kövessem a dal dinamikai ívét. Amikor azonban szőnyegezek, akkor is csak kevés hangot szoktam játszani: például az előjáték alatt két szólammal fejezem ki az akkordot, a versszakban pedig hárommal. Túltelíti a hangzást, ha nagy, kétkezes, öt-hat szólamú akkordokat játszom a szőnyegen, ezeket kerüljük!

Össze lehet kombinálni (layerezni) a zongorával vagy az elektromos zongorával, de ilyenkor is csak ugyanolyan kevés hangot szabad játszani, mint ha csak a szőnyeg szólna!

Vonós

(Strings)

Hangminta:

Játékmód, tanácsok: A szintivonóst egyesek mereven elutasítják. Én nem, de hangsúlyozni szeretném, hogy a billentyűsnek óriási felelőssége van, mert a szimfonikus zenekar teljes arzenálja a rendelkezésére áll. Olyan, mintha rakéták indítógombjai lennének a kezem alatt. A vonóshangszín választása már egy hangszerelési döntés, nem történhet meggondolatlanul. Én „oda szoktam hallani” bizonyos dalokban, hogy ide de jól jönne egy vonószenekar, és csak akkor használok vonóshangszínt. Ugyanúgy csak kitartott akkordokat lehet játszani rajta, mint a szőnyegen. Bármilyen zongoraszerű ritmizálás vagy dallamjáték katasztrofális eredményekkel járhat.

Sőt, a kitartott akkordok is csak akkor szólnak jól, ha a játékos ismeri és igyekszik többnyire betartani a klasszikus összhangzattan szabályait. Hiszen a vonószenekarok szólamait többnyire olyanok írják, akik zeneszerzést, hangszerelést tanultak az egyetemen. Tehát csak akkor fog vonószenekarra hasonlítani a játékom, ha ugyanazokat a 4-5 szólamú akkordfelrakásokat játszom, amit egy hivatásos hangszerelő leírna. Különben az eredmény nem úgy fog szólni, mint egy zenekar, hanem inkább egy 90-es évekbeli C kategóriás szappanopera zenéjének másolt kazettákon terjedő nemhivatalos feldolgozására fog hasonlítani.

Egy esetben viszont nagyon látványos eredményt érhetünk el. Ha valódi vonósaink is vannak, mondjuk egy vonósnégyes, és a zongorista megtanulja a pontos vonós szólamokat kétkezes levonatban játszani, akkor a valódi vonósok játékát egy jó hangszínnel egy megszólalásig élethű vonószenekarrá egészítheti ki. Ha viszont a szintetizátorunk vonós hangszínje nem elég élethű, akkor tegyünk le a vonósozásról!

Hammond-orgona

(Tonewheel Organ, Hammond B3, Rotary Organ…)

Hammond B3, Museum of Making Music (without warning board).jpg
CC BY-SA 3.0, Link

Eredete: A Hammond-orgonát a 30-as évektől a 70-es évekig gyártották. Eredetileg templomokba, kápolnákba szánták, a nagyorgona alternatívájaként. A hangkeltés elve, hogy az elektromágneses hangszedő mellett fogazott kerekek forognak. A templomok mellett azonban a könnyűzene minden ága (jazz, blues, rock) felvette eszköztárába a Hammondot.

Hangminta:

Játékmód, tanácsok: A Hammond orgona szintén a nagyágyú kategóriába tartozik kifejezőképesség terén, ezért sem lövöldözünk vele potyára. Teljesen más játékmódot kíván, mint akár a zongora, akár a hagyományos orgona. Ehhez ismernünk kell képességeit és kezelőszerveit, még akkor is, ha szintetizátoros hangszín formájában használjuk.

A Hammond orgonának a valódi orgonához hasonlóan regiszterkapcsolói (drawbars) vannak. Ezek azonban nem egyszerű ki-be kapcsolók, hanem 8 fokozatban magunk felé húzva állíthatók. A 9 regiszter mellett be lehet még kapcsolni a „percussion”-t, ami a hang leütéséhez egy kicsit xilofonszerű koppanó hangot ad hozzá, alap vagy kvint hangmagasságon. A Hammond orgonát hagyományosan egy Leslie erősítővel szokták kihangosítani, amelyben a hang forgó tölcséreken át szólal meg. A forgás sebességét az orgonista bal kezénél lévő félhold alakú kapcsolóval (half moon switch) lehet állítani két fokozatban, lassú (chorale) és gyors (tremolo). A gyors Leslie mellett az orgona hangjához még egy módon lehet tremolószerű effektet adni; az orgonába beépített kórus-vibrátó kapcsolóval. A vibrátó állása szerintem nagyon gagyin szól, de a kórust szeretem. A billentyűzet nem billentésérzékeny, de van hangerőpedál. Figyeljük meg a kezelőszervek használatát ezen a videón!

Ha ezekkel tisztában vagyunk, akkor meg kell vizsgálnunk a hangszerünket, hogy a felsorolt kezelőszervek közül melyek állnak a rendelkezésünkre, ha nem is fizikailag, de legalább a menüben. A legtöbb szintetizátor, különösen a régebbiek, a Hammond hangszínt hangmintákkal utánozza. Ilyenkor búcsút mondhatunk a regiszterek, a kórus, a percussion kapcsolhatóságának – ha benne van a hangszínben, akkor van, ha nincs, nincs. De ami még fontosabb, hogy a Hammond orgonában fellépő sajátos elektromos jelenségeket a hangminták nem tudják visszaadni, aminek az az eredménye, hogy ezek a hangszerek igencsak „műanyag” (=tré) Hammond hangzást fognak adni. Ilyenkor keressünk egy szolid hangszínt, ami tetszik nekünk, szigorúan olyat, amin nincs percussion, és ne játsszunk túl hangosan.

A jobb szintetizátorokban külön Hammond szimuláció van. Szigorúan szubjektív véleményem szerint a Nordé szól a legjobban, aztán jön a Korg, Roland, Kurzweil és végül a Casio. De ezeknek a gyártóknak is csak a közép- és felső kategóriás hangszerei tudnak ilyet. A Yamahánál azok sem.

Ilyenkor már megkapjuk, legalább szoftveresen, a kezelőszerveket, és kísérletezgethetünk a különféle regisztrációkkal. Nagyon mellé nem nyúlhatunk, az amerikai keresztény zenében (főleg a gospelben, de nem csak ott) a Hammond teljes skáláját kihasználják. A percussiont nem ajánlom, és a gyors Leslie-vel is óvatosan bánjunk! Érdemes vennünk egy jó hangerőpedált is. A kitartáspedált ne használjuk!

A Hammond lassú és gyors dalokban is jól használható. Lassú daloknak a hagyományos orgonajátékhoz hasonló belső szólamvezetések állnak jól. Gyors dalokban két-három szólamú kitartott akkordokat érdemes játszani; a tetőponton elhelyezhetünk egy-egy glissandós megérkezést is (ilyet is találunk a videóban).

 A dal részei közti dinamikai lépéseket kifejezhetjük regiszterek bekapcsolásával, gyors Leslie-re váltással vagy hangerőpedállal is. A lágé megválasztása kulcsfontosságú: a Hammond az ilyen zenében alig két oktávon szól jól, egy dalon belül ez inkább egy oktávra csökken.


Az alábbi videóban Don Moen amerikai keresztény énekes, dalszerző a zenekarával egy olyan felállást demonstrál, amikor a dicsőítésvezető zongorázik, a második billentyűsnél pedig az EP, a szőnyeg, a vonósok és a Hammond-orgona egymásra vannak layerelve, és tolópotikkal lehet őket fokozatosan behozni.

Citrom-díj: a DX7 Rhodes

(FM EP, SA EP, 80s Rhodes…)

Yamaha DX7 Table 4.JPG
By iixorbiusii - Steve Sims, Public Domain, Link

Eredet: Az 1983-ban megjelent Yamaha DX7-es szintetizátoron volt egy hangszín, ami egy bizonyos fajta tuningolt Rhodes (Dyno My Piano) hangját utánozta. Ezt a popzenében szinte mindenki elkezdte használni, és ma a szabványos General MIDI hangszínkészlet részeként minden szintetizátoron szerepel.

Hangminta:

Játékmód, tanácsok: Használata szigorúan tilos, a jó ízlés elleni erőszakos merényletnek minősül.

2018\02\02 marczellm

Ütőhangszerek a templomban I.

Az ütőhangszerek (“perkák”, az angol percussion szóból) a zenekar megszólalását egészen új szintre emelhetik, de ezekkel lehet a legkönnyebben tönkretenni is azt. Az alábbiakban az ezekről összegyűlt gondolataimat szeretném megosztani.

cajon.JPG

A legfontosabb tanácsom, amit szeretnék hangsúlyozni: senki ne higgye azt, hogy tud ütőhangszereken játszani! Valóban úgy tűnhet, hogy ehhez nem kell képzettség, hiszen a hangszer kézbevétele után már néhány perccel egészen zeneszerű hangokat sikerülhet csiholni belőle. Sajnos azonban nagyon könnyű ezeket pont olyan pontatlanul megszólaltatni, hogy az ne hozzáadjon a zenéhez, hanem az egészet tönkrevágja. Ráadásul, míg a gitár, zongora, fuvola, hegedű ritmikai pontatlanságait a templomok akusztikája jótékonyan elmossa, addig az ütők hangja élesen áthatol a hangzáson.

Eddigi tapasztalataim szerint az ütőhangszerek háromféle szerepben, felállásban jelennek meg a templomi zenében.

Effekt

Az első esetben a zene ritmikai alapját még a gitárok szolgáltatják, és az ütőhangszerek csak effektként, színesítő elemként jelennek meg. Ide tartoznak a különféle shakerek, shaker tojások, triangulum, csörgődob (tamburin), tikfa (claves) stb. Már ezekkel sokféle hangulatot lehet teremteni, de pont elég éles a hangjuk ahhoz, hogy ha rossz helyen szólalnak meg, az nagyon feltűnő legyen. Már itt szükség lehet ütőhangszeres tanár segítségére.

Apró, de fontos megjegyzés: a könnyűzenében az ütőhangszeres hangsúlyok a négy negyedből a 2-n és a 4-en vannak! 1-re és 3-ra ütni, az legyen mondjuk tilos.

Cajón

Egészen más helyzetet teremt a cajón (ejtsd: kahon) megjelenése. Ez már nem effekthangszer, hanem egyből átveszi a gitároktól a zene ritmikai és dinamikai megalapozásának, vezetésének a feladatát. Ez óriási felelősséggel, és sok következménnyel jár.

Ha valaki ügyesen játszott az effekthangszereken, az még egyáltalán nem biztos, hogy a cajónos feladatát is ugyanolyan jól el tudja látni. Az ütősökön belül ez egy teljesen másik szerep, és másfajta gondolkodást igényel. A cajónt több helyen lehet megütni, és a megszólaló hangok betöltik a dobszerelésben szereplő lábdob és pergő szerepét. Így a cajónjátékosnak is leginkább a dobos fejével kell gondolkodni, azaz kell, hogy legyen valamennyi ismerete a groove-okról és fillekről. Én azért merek cajónhoz ülni, mert kiskoromban tanultam dobolni egy pár évig. De így is sokszor kevésnek érzem a tudásomat.

Ezen túl a gitárosoknak is máshogyan kell gondolniuk a cajónra, mint az effekthangszerekre. A gitáros zenekarvezető megadhatja a tempót, kezdheti egyedül a dalt, de a cajón belépésétől az ütős feladata, hogy sziklaszilárdan tartsa a tempót, és a gitárosok igazodnak hozzá. A basszusgitárosnak pedig gyakorlatilag úgy kell együtt dolgoznia az ütőssel, mintha egy ember játszana; nem választhat akármilyen ritmust a basszusgitáron, csak olyat, ami a dobalappal szorosan összeillik. Csak ennek a két hangszernek az együttjátékáról több órányi kurzust tartottak a zenei táborokban, ahol megfordultam.

Egy pici megjegyzés a hangosításról: a Margit körúton sokáig a gitárt hangosítottuk a templom hangrendszerén, de a cajónt nem. Ez azt eredményezte, hogy a templomban hátrébb állók jóval később hallották a cajón akusztikusan terjedő hangját, mint a gitárt a hangszóróból, tehát úgy hallatszott, mintha a cajón végig iszonyú késésben lenne. Ezért vettünk egy lábdobmikrofont és most már a cajón is ki van hangosítva.

Dobszerelés

Még nem volt alkalmam olyan keresztény zenekarban játszani, ahol volt dobszerelés, csak hallgatóként találkoztam ilyennel.

Az első számú tanácsom az, hogy ne. Két okból is. Egyrészt a templomok legnagyobb részének az akusztikája (jó néhány másodperc utózengési idő) teljesen alkalmatlan arra, hogy a dob zenének szóljon benne. Inkább értelmezhetetlen, összemosódó csörömpölés lesz az eredmény. Másrészt a dobszerelésen a legkönnyebb azt hinni, hogy tudok játszani rajta, miközben épp ízlés és dinamika nélküli pontatlan csapkodással szétverem az egész zenét.

Az első problémára megoldást nyújthat az elektromos dob. Ezt a profi dobosok általában utálják, szerintem teljes joggal, mert a zenei kifejezőképessége sokkal kisebb. De valóban megvan az az előnye, hogy le lehet halkítani. Ez azonban nem menti fel a dobost az alól, hogy elmenjen egy jó tanárhoz és megtanuljon dobolni!

Az elektromos dob teszi lehetővé a másik végletet, amivel nemrég találkoztam. A dobos a lehalkított elektromos dobon is olyan óvatosan és halkan játszott, mintha ott sem lett volna! Teljesen el lehetett volna hagyni a zenekarból.

Pedig a dobszerelésnek is az a szerepe, mint a cajónnak, sőt még jobban az: a zene egész lüktetését a dobos határozza meg, és a dinamikát is vezetni tudja.

A dobszerelésről azonban, ha minden jól megy, hamarosan egy másik nézőpontot is megismerhettek itt a blogon!