Improvizatív, közösségi és spirituális

Interjú Varga Attilával és Máriával

Megalapította és több, mint két évtizeden át vezette a Boanergész együttest, a Margit körúti templom zenekarát. Ő a szerzője számtalan olyan dalnak, amelyeket ma is országszerte ismerünk és éneklünk: Ébredj, ember; Szentlélek, úgy kérünk, szállj le ránk; Csak Jézusnak szolgálok, hogy csak egy párat említsek. Varga Attilával és feleségével, Máriával a nemsokára újra megjelenő Életünk Krisztus lemezek kapcsán beszélgettem a zenekar és a Margit körúti félnyolcas misék történetéről. (A beszélgetést Attilával kezdtem, de aztán Mária is hozzájárult értékes hozzászólásaival.)

varga_attila.jpg

Mikor kezdtél zenélni?

Négyéves koromban. Privát zongoratanár járt hozzánk, de hetedikes koromban abbahagytam a zongoratanulást azzal, hogy belőlem úgysem lesz zongoraművész. Később az esztergomi ferences gimnáziumba kerültem, amelynek kollégiumában, nagyon eldugott helyen, volt egy pianínó. Ha valamiért dühös voltam, vagy örültem, vagy bármi volt, akkor este bementem a zongorához, és azon improvizálva dolgoztam fel ezeket az érzéseket. Aztán persze ebben az időszakban már bejött az AC/DC meg a Deep Purple, azokat játszottuk, és volt egy csöves rádióm, azt használtuk gitárerősítőnek.

Hogyan ismerkedtél meg a „gitáros énekekkel”?

A gimnáziumban volt egy Szentlélek-élményem, aminek a hatására elkezdtem ezeket az énekeket megtanulni. 1982 őszétől pedig a Kassai téri Szentlélek templomban játszottam, ahol Illésy István kezei alatt, az ő zenekarában tanulhattam meg, hogy mit is jelent, hogyan kell énekvezetőnek lenni.

Ki az az Illésy István?

Eredetileg villamosmérnök, amellett gitárjavítással foglalkozik. A mai napig jó ismerősöm. Ő ültetett át magyarra egy csomó francia, német meg angol nyelvű éneket (pl. Nézz, testvér, fel; Az Úr jósága), és részt vett a „Sárga könyv” szerkesztésében is.

Hogyan kerültél a Margit körútra?

A gimnáziumban tanárom volt Marik János Tamás ferences atya, aki járt vidékre, ide-oda prédikálni, és ilyenkor elvitt magával, hogy zenéljek. Nagy hatású szónok volt, ezért a hatalom igyekezett ellehetetleníteni őt, vagyis olyan helyekre helyezték át, ahol nem sok vizet zavart. Végül 1984 őszén rábízták a Margit körúti vasárnap esti fél nyolcas miséket, mondván, hogy ez egy „kirándulós mise”, vagyis ide azok járnak, akik napközben kirándulni voltak és ezért csak este tudnak misére menni. Azt gondolták, hogy itt majd nem fog nagy bajt csinálni, na ebből az lett, hogy két hét alatt a szobrokon is lógtak, annyian voltunk a misén.

De ekkor még csendes mise volt a félnyolcas, nem lehetett gitározni. Az áldozás alatt az atya rendszerint elkezdett egy-egy dalt, minden kíséret nélkül. Mi is csak ministrálni jártunk oda néhány barátommal az első fél évben.

Hogyan kezdődtek a „gitáros” misék a körúton?

Már előttünk is volt efféle próbálkozás! Székely János atya ifjúkorától gitározott, és az édesapja volt az egyházközség elnöke. Nekik volt ilyen kezdeményezésük, de annak egy idő után vége lett. Erről az időről én nem tudok sokat, mert én három évvel később kerültem oda.

1985 áprilisában, húsvét körül Tamás atyát elküldték Ausztráliába, egy ottani Regnum Marianum nevű magyar közösséghez. Az eltávolításának megint politikai okai is voltak, de azt is tudni kell, hogy ő finoman szólva mindig is feszegette a papi, szerzetesi hivatás határait, ami miatt aztán később, 1998-ban fel is függesztették a papi szolgálatból.

A félnyolcas miséket ekkor Benei György atya vette át tőle, akiről azt kell tudni, hogy felnőttként tért meg, aztán református hitről tért át katolikusnak, és lett ferences szerzetes. Ő egy különleges stabilitást tudott adni a miséknek, mert a liturgiát és a zenei szolgálatot is be tudta terelni olyan keretek közé, hogy ne lehessen támadni egyházi oldalról. Úgyhogy 1985 húsvétja után kezdtünk ott zenélni.

Mária: Annak, hogy Tamás atya az akkori rendszerben ekkora tömeget össze tudott hozni, óriási jelentősége volt. Az összetartozásnak és a hitnek különleges mélységeit éltük meg, és úgy éreztük, hogy itt kiléphetünk a hétköznapjainkat jellemző szürkeségből és reménytelenségből. Az embereknek ez nagyon sokat jelentett. Ez a közösségben megélt egymás iránti szeretet és Istenre figyelés volt valójában a gyújtópont, nem is elsősorban a zene.

Attila: Arról nem is beszélve, hogy a Fekete Sas utcában volt egy közösségi helyiség, a későbbi cserkészotthon, ami 100-120 főt tudott befogadni. Itt 1985-től kezdődően minden kedden tartottunk közösségi alkalmakat, dicsőítéseket, néha előadókat hívtunk, és ez egy ismert esemény lett. A félnyolcas mise humán tartalékait ezek az alkalmak adták.

Szóval valódi közösség jött létre.

Mária: Több kis közösség jött létre, és a félnyolcas mise ezeknek volt a gyűjtőhelye. A mi kis 15-20 fős közösségünkkel hetente találkoztunk, családoknál jöttünk össze. Ez egy nagyon élő lelkületet, lelkiséget jelentett. A plébánián pedig Benei György atya vezetésével volt egy hittanos kör. Ezeknek a kisebb közösségeknek a fúziója volt a félnyolcas mise. Ez csodálatos időszak volt, mindenki óriási lélekkel jött és csinálta. Az akkori ferences vezetés nem egészen tudott mit kezdeni ezzel a nagy lelki megújulással, mert a hatalom nem szerette az ilyen szerveződést, de már érezni lehetett a változás szelét a politikában is.

Hogy nézett ki ekkoriban a zenélés?

Attila: Nem volt hangosításunk, még egy mikrofont sem kaptunk az akkori plébánostól. Volt körülbelül három gitár, meg egy fuvola. Ekkoriban még zongoristánk sem volt.

Mária: Én 1988-tól vettem részt a zenélésben, én voltam az első billentyűs a csapatban.

Merre zenéltetek még a körúton kívül?

Attila: 1989 novemberében Marik Tamás atya újra hazajött Ausztráliából, és pár hónap alatt végigjárta az országot, rengeteg helyre hívták előadni. Egyszer aztán szólt, hogy nagyon szeretne maga mellé két segítőt, és 1990 januárjában egy barátom és én kimentünk vele Ausztráliába, Adelaide-be. Itt az volt a feladatunk, hogy az ottani fiatalokkal foglalkozzunk, amiből az lett, hogy júliusra egy komplett kis zenekart hagytunk ott. A kapott pénzünkből vettünk nekik hangszereket, meg ott vettük az első JUNO-106 szintetizátorunkat, amit aztán Mária az itthoni zenekarban tudott használni. (Ez a mai napig megvan és működik!)

A szolgálatunk híre itthon is elterjedt, és rendszeresen hívtak minket többek között a Nagymarosi Ifjúsági Találkozóra. A városmajori templomban is segítettünk elindítani az ifjúsági zenei szolgálatot. 1991-ben házasodtunk össze, és ugyanennek az évnek a nyarán látogatott Magyarországra II. János Pál pápa. A Népstadionbeli ifjúsági alkalomra három zenekar állt össze: Sillye Jenőék, beleértve Borka Zsoltot is, Daxék, meg mi.

Gondolom, a pápalátogatás óriási élmény lehetett a zenekarnak.

Attila: Igen, ráadásul a pápa, mikor kiszállt a pápamobilból, és feljött a színpadra, először hozzám jött oda! (A színpad egyébként a másnapi AC/DC koncertre volt felállítva.) Sajnos azonban a zenekar életében egy törés következett. Ekkor már heten-nyolcan voltunk, volt hegedű, fuvola, szinti, basszusgitár, énekesek. A pápalátogatás környékén már elég sok feszültség volt a zenekarban, és ez a távollétünkben csak rosszabb lett, mert mi szeptemberben kimentünk Franciaországba fél évre egy evangelizációs iskolába az Emmánuel közösség szervezésében. Nem sokkal később néhány tag kijelentette, hogy szerintük a zenélésünk színvonala nem elég jó, amatőr, és ezt a formát ők nem csinálják tovább. Ebből a szakmai vitából sajnos szakítás lett, és én elhatároztam, hogy kiállok a misén, és kihirdetem, hogy aki akar, jöjjön zenélni, bármilyen hangszeren be lehet állni.

Ők szakmailag egy profibb produkciót szerettek volna létrehozni?

Mária: Pontosan. Meg akartak maradni egy öt-hat fős felállásban, és azt szerették volna, hogy menjünk rá a profizmusra, a stúdiófelvételekre gyakoroljuk agyon a számokat, és ez legyen a fő profilunk. Attila viszont úgy érezte, hogy nem mint előadóra vagy produkcióra kellene gondolnunk magunkra, hanem a templom egész közösségével képezünk egy közös éneklést, Istendicsőítést. Visszatekintve már úgy tűnik, hogy ez az ellentét talán feleslegesen, vagy mesterségesen éleződött ki ennyire, hiszen ennek a két szempontnak nem kéne kizárnia egymást.

Később egyébként is kellett szakmailag fejlődnünk, mert a kazetták felvételeire muszáj volt kidolgozni a szólamokat, nem hagyhattunk annyi teret az improvizációnak, mint a miséken. Ezért aztán Attila körül megszületett az a kör, amelynek a tagjai képzett zenészek voltak, vagy lettek, akik segítettek a harmonizálásban, a szólamok írásában. Az első hegedűsünk egy Zeneakadémián végzett lány volt, ő kezdte el azt, hogy írt, hozott szólamkottákat, sőt a próbát is ketten vezették Attilával úgy, hogy Attila felolvasott a Bibliából és arról beszélt, a zenei, szakmai dolgokat pedig inkább ez a lány formálta.

Attila: Nekem az volt az elvem, hogy játsszon mindenki, amit úgy érez, hogy beleillik a zenébe, amit a lelkéből bele tud tenni. Évente négy-öt alkalommal kiálltam és elmondtam, hogy aki nem szeretné elrontani a muzsikálást, azt szeretettel várjuk. Mert ha a Szentlélek Úristen kegyelméből emberek összeállnak, akkor ő össze fogja hangolni a dolgokat. Van olyan ismerősöm, ma már diplomás zenész, aki azt mondta, hogy először nem akarta elhinni, hogy ez működhet. 1993-ra már néha negyven fős ének- és zenekarrá duzzadtunk fel, volt olyan, hogy hét-nyolc állandó hegedűsünk is volt.

A kettes számú kazetta mutatja meg a legjobban, hogy ez hogyan is szólt, mert ezt a templomban, szentmisén vettük fel. Mivel ilyen sokan voltunk, ezért nem rontotta el a hangzást, ha valaki egy kicsit ügyetlenebbül játszott. Ebben nagyban inspirált minket az Egyetemi Templom ének- és zenekarának vezetője, Daubner János, egy idős szalézi szerzetes és kántor. Mária, amikor kislány korában gordonkán tanult, úgy játszhatott ebben a zenekarban, hogy János bácsi írt neki egyszerű szólamokat a darabokhoz. Ez akkora élmény, hogy kisgyermekként, néhány hanggal beszállhatsz egy Händel Messiásba, hogy ezt szerettük volna itt is lehetővé tenni. Röviden úgy fogalmaztam ezt meg, hogy a mi zenénk improvizatív, közösségi és spirituális.

Hogyan kapta a nevét a zenekar?

Attila: 1994-ben elmentünk Paray-le-Monialba, az Emmánuel közösség lelkigyakorlatára, ami óriási élmény volt. Egy egész buszt megtöltöttünk, és velünk volt, akkor még kispapként, Fábry Kornél is. Ezeknek az öt-hat napos lelkigyakorlatoknak van egy nagyon szép íve, ami kezdődik a bűnbánattal, folytatódik a hálaadással, majd az egymás felé fordulásra koncentrál, és a végén van egy imádság a Szentlélek kiáradásáért. Ilyenkor kézrátétellel imádkozunk egymásért, mindenki kap egy szentírási részt, és főleg azért könyörgünk, hogy a másik kapja meg azt az élményt, amit sokféleképpen hívnak, egyesek Szentlélek-keresztségnek, én a Lélekben való megújulásnak nevezem. Ilyenkor megtörténhetnek azok a jelenségek, csodák, amelyekről az Apostolok Cselekedetei is beszámol.

Hárman végeztük az imaszolgálatot, imádkoztunk egyesével mindenkiért, és közben a közösség is velünk imádkozott. Végül értünk is volt egy ima. Kornél felütötte a Szentírást, hogy vajon hol nyílik ki, és a Márk 3,17-nél nyílt ki, ahol Jézus Jakabot és Jánost „elnevezte Boanergesznek, vagyis a mennydörgés fiainak”. De ő úgy gondolta, hogy ezt mégse fogja nekem felolvasni, mert ez olyan semmitmondó szentírási rész, ugyan mit üzenhetne nekem lelkileg. Aztán ment tovább az ima, kicsit később megint kinyitotta, és megint ott nyílt ki. Ez harmadszor is megismétlődött. Úgyhogy akkor végül elmondta, hogy ő nem tudja, hogy miért itt nyílik ki a Szentírás, de felolvassa nekem, hogy majd én megértem, hogy mit akar üzenni. Akkor és ott kinyilvánítottuk, hogy a zenekarunknak Boanergész lesz a neve.

Az, hogy miért nevezi így a Biblia Jakabot és Jánost, arra van egy jó párhuzam Lukács 9,51-55-ben, ahol a szamáriaiak nem fogadják be Jézust, és a testvérpár megkérdezi: „Uram, ha akarod, lehívjuk az égből a tüzet, hadd pusztítsa el őket!” De azt is fontosnak tartom, hogy Jakab volt az első vértanú az apostolok közül, és János halt meg utoljára.

varga_maria.jpg

A névadás megint egy nagyobb fordulópontnak hangzik.

Mária: Igen, és ekkoriban lezajlott az első generációváltás is a zenekarban. Az első csapatból, akikkel kezdtük a zenélést, sokan családot alapítottak, és Attila hirdetései, meghívásai nyomán sok új ember csatlakozott a zenekarhoz. Ezek a tagok a mai Boanergész alapítását 1994-re teszik, mert volt egy nagyon mély lelkigyakorlatunk a somogyszobi plébánián. Szerintem Paray-le-Monialban csak ez után, 1995-ben voltunk.

Attila: 1992-93 körül Marik Tamás atya végleg hazatért Ausztráliából, és a ferencesek Segesdre helyezték. A somogyszobi egyházközség szolgálatát is rábízták. Ott pedig állt egy üres plébánia, kicsit romos, de gyönyörű szép, és egy nagyon idős atya volt velünk, aki a Bálint fiunkat következetesen Konrádnak, Detti lányunkat pedig Pudingának szólította. És még nem ez volt a legfurább dolga!

Én sokat imádkoztam azért, hogy erre a lelkigyakorlatra olyanok jöjjenek el, akik készek a Szentlélekben való megújulást befogadni. Nyolcan voltunk, ebben már benne volt többek között Lambert Attila „Lambi”, Hajba Imre és Eszter, Somogyi Ági.

Már többször érintettük, de most meséljetek a kazetták felvételeiről! Mikor készült az első kazetta?

Attila: Az első a pápalátogatásra készült. Sőt, volt egy nulladik kazetta is, amit most kaptam meg a szüleimtől. Hát, ha azt hallanád, sírva fakadnál!

Rossz értelemben?

Attila: Igen. Az még sufnituning módszerekkel készült, kevesen is zenélünk rajta és nagyon cincogunk. Az első kazettát aztán a pápalátogatásra készítettük el, saját zsebből, illetve az amerikai misszionáriusok pénzéből.

Milyen misszionáriusok?

Attila: A 80-as évek vége felé, majd a rendszerváltás után nagyon sok fiatal misszionárius jött ide Amerikából meg angolszász területekről, mert úgy látták, hogy itt rengeteg embert lehet megtéríteni. Ebben az időszakban járt Magyarországon Billy Graham is, aki nem csak híres prédikátor volt, de politikai befolyással is bírt; valamint Nicky Cruz, aki New York-i bandavezérből lett igehirdető és a bandája sok tagját is megtérítette. De az ide utazó misszionáriusok nem katolikusok voltak, sőt néha katolikusellenesek is. Az egyik azt kérdezte tőlem: „Te is karizmatikus vagy?” Mondom igen. „És még mindig a katolikusoknál vagy?”

Mária: Akkoriban mi is nagyon nyitottak voltunk, mindenfelé érdeklődtünk, ellátogattunk protestáns gyülekezetekbe is. Én például egy protestáns igehirdető összejövetelén kaptam meg a Szentlélek-keresztséget. De később, a kilencvenes évek közepére ez nagyon sokat tisztult.

Attila: Van a Szentléleknek egy olyan adománya, amit Nagy Szent Teréz úgy fogalmaz meg, hogy az emberi fizikum ereje annyira lecsökken a Lélek erejével szemben, hogy még megmozdulni is fájdalom. Ezt úgy hívják, hogy Lélekben való nyugvás.

Ez az, amikor eldőlnek az emberek?

Attila: Igen, de én ezt ülő állapotban tapasztaltam meg. Még a szememet megmozdítani is fájt. Ilyenkor annyira egyesül az emberi lélek az isteni valósággal, hogy azt el sem lehet mondani.

Ezek a történetek fényt derítenek arra is, hogy miért áll a „Sárga könyvön”, hogy „Válogatás a katolikus karizmatikus megújulás dalaiból”.

Mária: Igen, és szerintem nagyon nagy különbség van aközött, hogy valaki ír egy éneket, vagy pedig él egy közösségben, és ott, a karizmatikus megújulás mélyén születnek énekek. Nagyon sokáig nem is volt jelentősége, hogy egy-egy éneknek ki a szerzője. Szájról szájra terjedtek és a szerző személye nem volt fontos. Olyannyira, hogy sokszor egy közösség van megjelölve szerzőnek.

Attila: Az Emmánuel közösség is így adott ki énekeket, hogy a szerző nevénél nem egy személy, hanem „Équipe Alegría” volt megjelölve, de aztán a francia jogvédő hivatal tisztázta, hogy ilyen közösségi szerzői jog nincs.

Térjünk vissza a kazettákhoz!

Attila: A pápalátogatásra készült első kazettának az volt a mottója, hogy „Életünk Krisztus”. Ez a Kolosszei levélből való gondolat: „Életetek Krisztussal el van rejtve az Istenben”. Mondom, hát itt egy jó kis mottó, fogtam, és írtam belőle egy dalt. Így mire a pápa eljött, ez már nagy sláger lett, és hatvanezer ember énekelte a Népstadionban. Ez igen nagy élmény volt, és ezzel a csapatunk ismertsége nőtt. Jártunk Nagymarosra, de másfelé is. Fel van írva valahova, hogy két év alatt százhúsz helyen voltunk. És ezek az alkalmak nem csak a zenéről szóltak, mert a zenekarból többen is tettünk tanúságot.

Aztán 1993-ban csináltuk a második kazettát, ami élő felvétel volt. Én még most is úgy érzem, hogy abban van a legtöbb erő. A hármas kazetta az vegyes felvétel volt, a négyest a békásmegyeri templomban csináltuk, az ötöst a Városmajorban, és ezekből már összejött annyi pénz, hogy a hatossal, ami már CD-n is megjelent, be tudtunk menni egy stúdióba. A hetest már a Tom-Tom stúdióban vettük fel, az nagyon profi stúdió volt. A nyolcast pedig a Magyar Rádióban.

A stúdióban az volt a jó, hogy úgy lehetett több sávra felvenni a zenélést, hogy nem metronómra játszik mindenki, hanem együtt játszunk, csak külön helyiségben, amelyek átlátszó falakkal vannak elválasztva. A metronóm nagyon megöli a zenélést.

A kazettákból jött össze a pénz a stúdiófelvételekre?

Mária: Igen, mert körülöttünk egy élő közösség volt, a félnyolcas nagy közössége, aztán a karizmatikus közösségek még nagyobb hálózata. Ez azt jelentette, hogy a kazettákból egy-egy mise, ifjúsági vagy karizmatikus találkozó alkalmával nagyon sok elfogyott, mindenféle reklám nélkül.

Attila: Nekem volt egy másik szolgálatom is, az Országos Karizmatikus Találkozók a régi Budapest Sportcsarnokban. Itt is először csak egy-két gitárral álltunk ki, aztán egyre többen jöttek, később volt, hogy a Boanergészt hívták, de az országból máshonnan is hívtunk zenészeket. Végül már 60 tagú zenekarral álltunk a nagyszínpadon. Egy ilyen találkozón, ahol ott van tizenötezer ember, egy nap alatt kétezer kazetta simán elfogyott.

A stúdiófelvételeken megszólalnak olyan dolgok is, amik a misén nem voltak, például dobszerelés.

Attila: Igen, Görgényi Gábor dobolt, aki Jenőékkel is játszott és a Signumban is.

Ehhez rengeteg próba kellhetett.

Mária: Nagyon sok. Nekünk ez volt az életünk akkoriban. Se házunk, se semmink, minden fizikai és pszichikai energiánkat ebbe öltük. Én zongoratanár vagyok, Zeneakadémiát végeztem, szóval hozzáértő emberként én lettem a zenei rendező. Este megszoptattam a babát, anyukámat áthívtam, hogy éjszaka vigyázzon rá, én meg átmentem a stúdióba. Éjszakára béreltük ki a stúdiót, mert sokkal olcsóbb volt így az órabér. Amikor felvettünk valamit, Attila engem kérdezett, hogy jó lesz-e így, vagy felvegyük újra, legyen-e rajta még egy szólam stb. Segítettem Attilának lekottázni a dalokat, szólamokat írtam, harmonizáltam. De aztán voltak más zenei segítségeink is.

Attila: Ennek a munkának a lelki hátterét a zenekari lelkigyakorlatok adták. A 90-es évektől évente kétszer tartottunk ilyet, többek között Leányfalun és Máriabesnyőn. Fontosnak tartottam, hogy a zenei tevékenységünk spirituális alapokon álljon.

Attila, amikor dalt írtál, akkor milyen zenékre próbáltál hasonlítani, vagy milyen zenékre hasonlított véletlenül, amit írtál?

Attila: Nem tudom. Én komolyzenén nevelkedtem, nagyon sok zenét hallgattam, a szüleim sokszor vittek a Zeneakadémiára, az Operába vagy az Erkel Színházba. Számomra a komolyzene az alap, azon belül főleg a romantikus zene. Meg remélem is, hogy nem hasonlítanak semmire a dalaim. Ez belülről jön, most is feldúdolgatok melódiákat a telefonomra. Nem tudom, hogy ez miből táplálkozik.

Mária: A népdalok dallamvilágát, népies fordulatokat sokszor fel lehet fedezni benne, főleg a legutóbbi dalokban.

Attila: Ilyen például a Szedő Dénes szövegére íródott Megjelent egy fürtös gyermek című dal.

Mi történt a nyolcadik lemez után?

Attila: A zenélés folytatódott tovább, egészen 2008-2010-ig vezettem az éneklést, de közben már elkezdtem építeni a cégemet, ami nagyon sok energiát vett igénybe.

Mária: Erre az időszakra tehető, hogy a második generáció is elment a zenekarból, mert ők is megházasodtak, gyerekeik születtek, és ezzel egy nagy vákuum keletkezett. Ekkoriban már nekünk is többet kellett dolgoznunk a megélhetésünkért. Ezért a megmaradt emberek próbálták felosztani egymás között, hogy ne minden héten Attila vezesse a miseszolgálatot, ekkor alakult ki az a rendszer, az énekvezetők rotációja, ami a mai napig is működik.

Attila: Ekkoriban már elkezdtek beszállni a szolgálatba a gyerekeim, Móni, Bálint, Detti is. Végül családi és megélhetési nehézségek következtek az életemben, amelyek miatt nem tudtam folytatni ezt a szolgálatot. De mostanában már azon gondolkozom, hogy kéne csinálni egy utolsó, kilencedik Életünk Krisztus lemezt. Összegyűlt annyi új szerzeményem az évek alatt, amiből már kijönne egy lemez. Legújabban pedig nagy várakozással tekintek arra, hogy az elmúlt több, mint 30 éves zenei szolgálatunkat hogyan tudnánk kamatoztatni a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson.